Kacifántos egy történet két díjazásról

Ukázt kapott az akkor szovjet emigrációban élt irodalmár, Hidas Antal, készítsen részletesen indokolt javaslatot, a magyarországi írók közül kik kapjanak Sztálin-díjat, a következő feltételekkel: (1) a tollforgató mába ágyazott kérdéseket boncol, de (2) természetesen a szocialista realizmus módszerével és (3) csakis arról a műről lehet szó, amelyet már lefordítottak oroszra – így azt a díjazó (aki ezen és anyanyelvén kívül mást ugye nem ismert) el is olvashatja.

Az ukáz parancs, azt áthágni nem ajánlatos, mert akkor szaporodik!

No, te Hidas! Keresvén-keresve is csak két írást talált, ami olyan.

Az egyik Aczél Tamás A szabadság árnyékában, a másik Nagy Sándor Megbékélés című irománya. Hogy miért ajkbiggyesztve írtam ezt? Azért mert a díjazás… de lássuk, mi történt még…

Turájev, világirodalmat előadó tekintélyes – kissé kegyvesztett – moszkvai egyetemi professzorom is irománynak nevezte mindkettőt. (No nem a katedráról, hanem szünetben a folyóson, azoknak a szűk körében, akikről tudta, hogy szavát loccsantják majd ki.)

A díjat feltétlenül Ilyés Gyulának kellett volna megkapnia. Csakhogy ő nem volt kegyelt.

Hogyan történhetett az egész? Úgy, ahogyan azt az évekkel későbbi romániai látogatásakor Rajcsányi Károly, a Magyar Nemzet akkori felelős szerkesztője (tolmácsa voltam) elmesélte. El ugyanúgy, ahogy neki barátja, Hidas beszámolt volt:

A Kremlben jelentkezett Hidas olvasta, olvasgatta referátumát. (Eközben a „Kőszáli Sas”, kezét leninien mellén tartva, fel s alá méregette lépteit – a kedves Olvasó bizonyára ráismert Sztálinra.) Majd így szólt:

– Hm. Aczél Tamás. Jelent ez a név valamit?

– Hogyne! Ez oroszul azt jelenti, hogy sztál, acélból való, Sztálin.

– Meg kell adni neki a Sztálin-díjat! És Nagy Sándor:

– Az oroszul: Alexandr Velikij.

– Ahá! Akkor Mi, hadvezérek között, nem mondhatunk mást, mint: meg kell adni neki a Sztálin-díjat! – koppintott kedélyeskedve pipájával.

Az egészben Hidasnak csak annyi az érdeme, hogy másokat nem talált, akik a három feltételnek megfeleltek volna.

El ne felejtsem: miért fordították nagy fordulatszámban a két fércművet? (Rajcsányi egyszer rám szólt, ne röhögjek, mert, amit most még hozzátesz, az is való igaz.) Miért serénykedtek az orosz fordítók? Azért, mert előzetesen a két nagynevű tüsténkedett magyarra fordítani és megjelentetni kollégáik műveit. És hát kölcsönkenyér visszajár. Az egyik írás címe A kilencedik hullám. Szerzője nem kapott kitüntetést.

Őt Ehrenburgnak hívták.

Simonfi Imre