Lelketlen gazdik

Hetek óta tart az országos vita arról, hogy mi legyen a városokat ellepő kóbor kutyákkal?! Bár a téma egyáltalán nem új, hisz ezek a szerencsétlen, gazdátlan lények nem most jelentek meg, hosszú évek óta kóborolnak az utcákon, riogatják a járókelőketegyre szaporodó számban. 

A vita fellángolását egy tragikus esemény – a kóbor kutyák által halálra marcangolt kisfiú esete – váltotta ki. A tragédia konkrét lépésre késztette törvényhozóinkat: megszavazták a törvényt, amely előírja, hogy azokat a gazdátlan, befogott kutyákat, amelyekért 14 napon belül nem jelentkezik a gazdája, vagy nem fogadja senki örökbe, nos azokat elaltatják… A jogszabály olaj volt a tűzre. Az állatbarátok utcai tüntetéseken tiltakoznak az úgymond embertelen eljárás ellen. Mert ki garantálja, hogy az elaltatás fájdalommentes és a szegény négylábúak nem fognak kínlódni?!

Inkább kínlódjanak az utcákon kóborolva, a tömbházak szemetes kukái körül éhesen bóklászva, loncsosan, koszosan, lesántulva, legyengülve.

Tény, hogy a tiltakozáson kívül a kóbor kutyák problémájának megoldására még nemigen olvastam humánus, elfogadható javaslatról. A közvélemény, a kutyabarátok szerint ez az önkormányzat, a városvezetés feladata, kötelessége! Hogy mindez pénzbe, nagyon sok pénzbe kerül, arról mindenki mélyen hallgat.  Olyan friss felajánlásról sem tudok itt, helyi szinten, hogy magánszemélyek konkrét anyagi támogatást nyújtanának a gazdátlan ebek etetéséhez, kutyamenhelyek fenntartásához. Az örökbefogadás is igen ritka nálunk.

Arról is kevés szó esik, hogy ezeknek a kutyáknak – az ember leghűségesebb barátainak! – valamikor igenis volt gazdájuk! Nem maguktól mentek ki az utcára, hanem kidobták, elkergették őket. Mert megnőttek, mert túl sokat esznek, mert a gazdinak elege lett a „barátból”. (Egyik-másik falkában a korcs kutyák társaságában német juhászkutyát is látni!) Számtalan ilyen felháborító, embertelen esetet ismerek! A minap egy újabbal szembesülhettem.

Gyakran járok egy Poltura negyedi utcában. Ott figyeltem fel az egyik takaros ház kapujában üldögélő megtermett, vajszínű kutyára. Ha ember közeledik, feláll, kimegy a kocsiútra, vicsorogva ugat, majd újra elfoglalja a helyét a kapu előtt, amíg valaki távolabbra nem kergeti… Megtudtam, hogy a kutya nem véletlenül fekszik a ház előtt. Néhány héttel ezelőtt még ő volt a ház őrzője, kicsi korától itt élt, de a gazdának elege lett belőle. Pénzt adott valakinek, hogy vigye el az ebet jó messzire a háztól, mert neki nincs már rá szüksége, túl sokat eszik, szerzett egy kisebb étkű, kisebb termetű kutyát… A jelek szerint a megbízott nem végezte jól a feladatát, nem vitte elég messzire a kutyát, mert az hazatalált és azóta is ott kóborol a ház körül. Hiába! A kapu nem nyílik ki, a gazdi nem hívja be. Hiába reménykedik… Amikor elkergetik, megpróbál elvegyülni a környék kóbor kutyái között, de azok nem valami barátságosak… Újra visszatér a házhoz.

Megkérdeztem a hajdani gazdit, hogy mi történt, nyomban kész volt a válasszal: a kutya eltépte a láncot, kiszabadult, s amikor vissza akarta vinni, neki ugrott! Azóta fél tőle. Amikor megjegyeztem, hogy milyen kár az állatért, hisz csak a kóbor kutyák számát szaporítja, „megnyugtatott”, hogy ez fiúkutya!

Vele ellentétben én nem nyugodtam meg. Azóta is gyakran gondolok a szerencsétlen hazajáró lélekre. Meg arra a négy gyönyörű kutyakölyökre, akiket a lelketlen gazdi fekete nylonzacskóba csomagolva pár éve egy kora téli estén a vasúti sínek mellett felejtett. Ott nyüszítettek, összebújva, egymást melegítve. Vajon mi lett a sorsuk?!