Letérés Szent István útjáról?

Augusztus 20-án a magyarság államalapító szent királya előtt hajtott fejet. A széles körű tisztelet nem alaptalan, Szent István műve több mint ezer éve meghatározza a magyarság sorsát, öröksége azóta is megkérdőjelezhetetlen.

Komoly politikai szorítóban első keresztény királyunk a nyugati civilizáció útját választotta nemzete számára. A tét óriási volt: a magyarság megmaradása, ami az európai normák átvételén múlott. A magyaroknál erősebb és hatalmasabb lovas nomád népek tűntek el a történelem süllyesztőjében, szent királyunk előtt (hunok, avarok) vagy utána (besenyők, kazárok, kunok stb.), mivel nem voltak hajlandók áttérni az európai életmódra, nyomuk legfeljebb történelmi feljegyzésekben maradt meg. Civilizáció, vagy a történelem süllyesztője. Más választás nincsen. Előbb vagy utóbb a civilizált Európa bedarálta a barbár betolakodót, bármennyire is hatalmasnak tűnt eleinte. Szent István bölcs döntésének köszönhetően a magyarság az egyetlen keletről érkezett lovas nomád nép, amely megmaradt, az európai civilizáció elfogadása nyomán.

Jóllehet édesanyja ortodox volt, politikai megfontolásokból Szent István az akkor lényegesen alacsonyabb nyugati modellt választotta. Döntése roppant szerencsésnek bizonyult, olyan 3-400 évvel szent királyunk után a Nyugat utolérte a keleti kereszténységet, később pedig látványosan fejlődve jócskán megelőzte az évszázados hanyatlásnak indult bizánci alapú ortodox világot.

A magyarság is gyökeresen átalakult, a fosztogatásaival és pusztításaival Európát rettegésben tartó pogány törzsszövetség letelepedett, békés keresztény néppé, idővel megbecsült európai nemzetté vált.

Több mint ezer éve a magyarság csak kétszer tért le Szent István, a nyugati civilizáció útjáról. Mindkétszer akarata ellenére, külső hatalmak kényszerítették rá: 1526-ban az oszmán seregek, 1945-ben pedig a szovjet tankok. A nemzet azonban nem fogadta el a változást, jelentős véráldozatokat vállalva igyekezett visszatérni a szent király által kijelölt útra, a nyugati civilizáció útjára. A 150 éves török uralmat a szinte állandó háborúzás jellemezte, s a magyarság a szovjet politikai kényszerzubbony ellen is fellázadt 1956-ban, 1989-ben pedig kivívta szabadságát. Bármilyen mostoha volt a sors, a magyarság szívósan ragaszkodott Szent István örökségéhez.

2014-ben önkéntesen térne le a büszke magyar nép első királyunk ezeréves útjáról? Orbán Viktor erre utalt Tusványoson, amikor a nyugati civilizáció helyett Kínát, Oroszországot és Törökországot említette követendő példának! Ami utóbbi kettőnek nem sikerült erővel, azt megtenné a szabad Magyarország kormányfője önkéntesen?

Holott Orbántól inkább Szent István örökségének megerősítését várná el a nemzet, nem a vele való szembefordulást. Végül is 1945 óta a magyarságnak nem volt ilyen keresztény érzelmű és erős nemzeti elkötelezettségű vezetője. 2011-ben az új alaptörvény elfogadásánál azonban teljesen megmagyarázhatatlanul nem állította vissza a monarchiát, noha közel egy évezredig, Szent István megkoronázásától 1946-ig, amikor Sztálin budapesti pribékjei önkényesen megszüntették, Magyarország végig királyság volt. Egy évvel később ugyanis Schmitt Pál, Orbán bizalmasa szégyenteljes körülmények között volt kénytelen lemondani a köztársasági elnöki tisztségről. A sors bosszúja a politikai hibáért? Az államalapító királyunk által kijelölt útról való letérítések súlyos károkat okoztak a nemzetnek, olyanokat, melyeket a mai napig nem sikerült teljesen kiheverni. Érdemes-e újabb letérésre gondolni, amikor még ortodox népek is a nyugati civilizációt választják, noha az alkalmazkodás korántsem könnyű. Ezer év alatt viszont a magyarság a nyugati civilizáció szerves részévé vált!