Már csak szállingózunk

Idén is lesz Alma Mater-találkozó, mint a legtöbbször, szeptember utolsó napjaiban. Aradnak, elsősorban a magyar gimnáziumnak, ez jelentős és nagyon szép ünnepe, hiszen a város egyetlen, de nagy múltú magyar nyelvű középiskolájában, a hosszú, hosszú évtizedek alatt végzett volt diákok találkozhatnak egymással és az iskola mai vezetőivel, növendékeivel.

Nagy idő telt el, mióta ebben a Kálvin János utcai épületben magyar középiskolások tanulni kezdtek. Az aradi középiskola története még a XVIII. század közepén kezdődik, de hát erről már sokat írtak, Ujj János barátom történészként, Réhon József volt iskolaigazgatóként – hogy csak kettőt említsek – részletesen írtak az aradi magyar iskoláról, én csak a magam kis történetére emlékszem most vissza, és már ez is nagyon régen kezdődött.

A mai épület úgy a húszas évek elején lett az Aradi Római Katolikus Gimnázium otthona, de mikor én, 1945-ben Aradra kerültem – még tartott a háború – az épület más célokat szolgált, azt hiszem kezdetben német, majd 1944–1946 között orosz katonai kórházként használták.

A történelmi változások a kultúra minden területén, így a tanügyi rendszerekben is gyökeres változásokat hoznak, és mondhatjuk, ezekből a változásokból a mi kedves iskolánk is alaposan kivette a részét. Nagyapáink, apáink – saját korosztályomról beszélek – még a történelmi Magyarországon fejezték be tanulmányaikat, mi gyerekek már az anyaországba kezdtünk tanulni, hogy aztán én, például, a háború viharában átkerüljek egy számomra idegen országba, de szerencsére az aradi magyar gimnázium befogadott, és itt tudtam érettségizni. Az 1945–46-os tanévet másodikos gimnazistaként még a Flórián utcai épületben kezdtem, aztán átkerültünk a Kálvin utcai épületbe.

Még élénken emlékszem a Római Katolikus Főgimnázium, ahogy mi rövidítettük a KG, utolsó növendékeire. Idén volt a 47-ben érettségizettek 70 éves találkozója, a Nyugati Jelen beszámolt az eseményről ahol sajnos már csak néhányan tudtak megjelenni.

Hát igen, ez a régi korosztály már csak szállingózvajelenik meg az összejöveteleken, ünnepségeken, eljárt felettük az idő, és egy nagyon nehéz, sűrű történelmi változásokkal teli időszak talán az átlagosnál keményebben megviselte ezt a korosztályt mind testileg, mind lelkileg.

A KG utolsó érettségizői az 1947/48-as tanév diákjai voltak. Túlzás nélkül állítom, egy nagyszerű osztály volt. A mai, idősebb aradiak közül, még mindenki emlékszik Mózer Pityura, aki mint tanár és újságíró a legnehezebb időkben is helytállt a magyar kultúra érdekében. Szarvady Gyula zenészcsaládból származott, Kolozsváron sokáig volt az Állami Magyar Opera karmestere, Pozderka Béla közgazdászként a román fővárosban csinált karriert, Feket Bori hosszú évekig a Kultúrpalota könyvtárosaként szinte minden magyar nyelvű könyvtárlátogatót ismert. Persze a névsorokat lehetne folytatni, de ennek itt nincs helye. A KG-ben utoljára az 1947/48-as tanévben érettségizett diákokból még Dem Gitta, és Piros Dini élnek Aradon, és ahogy tudom még Farkas Bori is megvan Budapesten. Azért emeltem ki ezt az osztályt, mert velük egy nehéz, de dicsőséges korszak fejeződött be.

1948-ban az a bizonyos tanügyi reform felszámolta az egyházi iskolákat, az Aradi Katolikus Gimnázium megszűnt, egy teljesen új korszak kezdődött, az iskola neve Magyar Vegyes Líceumra változott.

Ez a korszak, az én szubjektív véleményem szerint, egy nagyon nehéz korszak volt. Az iskolákba bekerült a politika.

Egyszer – talán 1950-ben lehetett – az iskola UTM (Ifjúmunkás Szövetség)-irodájában, a falon a következő jelmondatot olvastam: „Az iskola, politika nélkül álszenteskedés, és nem valóság” alatta: V. I. Lenin.Akkor – 17 évesen – még nem gondoltam a következményekre, és hangosan újraolvastam a szöveget, aztán félhangosan megjegyeztem: Lenin elvtársnak ez volt a leghülyébb mondása. A helységben rajtam kívül még hárman voltak, az egyikük nagyon sokáig észben tartotta megjegyzésemet. Talán akkor, ott abban a kis irodában, változott meg életem útvonala. Talán akkor lettem „osztályellenség”…

Sokkal később olvastam egy másik „szlogent”, Lenin elvtárs egy kortársától, igaz, az illető nem volt „elvtárs”: „Az oktatás célja olyan önállóan cselekvő és gondolkodó egyének nevelése kell hogy legyen, akik életük legnagyobb tettét a társdalom szolgálatában látják.” (Albert Einstein)

A ma diákjai, köztük az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanulói már ebben az einsteini szellemben nevelkedhetnek, és ha nem is lesz mindenkiből társadalmat átalakító zseni, becsületes, szorgalmas, és kitartó munkával, építő tagjai lehetnek a társdalomnak, amelyben élnek. Elődeik nehezebben tanultak, a politika árnyéka nem mindig használt szellemi fejlődésüknek. Azt sem volt könnyű kiharcolni, hogy a 90-es évek politikai változásai után az aradi iskola növendékei ma már aránylag nyugodtan, és talán biztonságban is, anyanyelvükön tudják tanulmányaikat befejezni!

A Magyar Vegyes kezdeti tanéveinek osztályaiból még vannak, vagyunk néhányan, de már lassan mi is csak szállíngózva tudunk a találkozókon megjelenni.

Az viszont mindenképpen vigasztaló és optimizmusra ad okot, hogy a Csiky Gergely diákjai és Arad magyarsága, a hagyományokat folytatva, még sokáig támogatja az alma mater munkáját, és mind a magyar nyelvű okató-nevelő tevékenység támogatása, mind a rendszeres találkozások megszervezése, még sok-sok  évtizeden keresztül biztosítva lesz.

Isten adja, hogy úgy legyen!

Hollai Hehs Ottó, Németország