Mikó-ügy és választások utáni remények (2)

Nem akarok „ünneprontó” lenni, de azt tudjuk, hogy „egy fecske még nem csinál nyarat”, és egy új elnök sem teremthet Romániában gyökeresen új helyzetet. A dolgok lényegükben nem változnak, marad a szegénység, maradnak a lakosság hétköznapi problémái: a rossz egészségügytől kezdve a még mindig reformkényszerben vergődő tanügyön keresztül a mezőgazdasági területek átrendezéséig, szinte minden. Mindehhez változáshoz idő kell, sok idő és főleg gondolkodási mód (paradigma) váltás. Az új elnöktől tehát ne várjunk csodákat, de, és ez a fontos, egészen biztos, hogy másmilyen lesz, mint elődei. Nem lesz kommunista, mint Iliescu volt, nem lesz gyengekezű, mint Constantinescu, és remélhetőleg nem lesz többszínű, mint  Băsescu. Remélni kell, remélni szabad, de ne várjunk csodákat, hanem nézzük, mit tehetünk saját magunk a saját érdekünkben.

Az erdélyi pártok az elnökválasztás kérdésében sem tudtak egységeset teremteni. Tőkés László világosan kiállt az erdélyi szász jelölt mellett, és a magyar választók nagy többsége is Iohannist választotta. Az RMDSZ megpróbált „diplomatikusan” semleges maradni, de ez nem sikerült, és a gyors kilépés a kormányból is elhamarkodott volt. De lássuk a jövőt.

A hivatalos román politika egyelőre nem fog a magyar kérdésben – kvázi – gyökeresen megváltozni. A Mikó-ügy is ezt bizonyítja. A buta döntéssel nemcsak a magyarságot, de az egész keresztény egyházat megbántották, és ennek feltételezhetően következménye lesz. A magyar oldal első reakciója talán túl heves volt, ez természetes, de az igazi, erőteljes reakciónak külföldről kellene érkeznie. A Nyugat Európai Magyar reformátusok (NNEMRLSZ) természetesen szervezetileg igyekeznek a Mikó-ügyet támogatni, de az igazi támogatást a nyugati protestáns egyházaktól várhatnánk, és ez még késik.

Itthon a legfontosabb, hogy rendezzük sorainkat. Az első feladat, hogy az anyaországi, de általában a kisebbségben élő magyarok politikájának gyökeresen meg kell változnia. Ez Erdélyre, a Felvidékre és a Vajdaságra is vonatkozik. Akik erre a változtatásra nem hajlandóak, azoknak nincs mit keresni a politikai életben. És most egy kicsinyke kitérő a statisztika világába.

A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) adatait olvasva megtudhatjuk, hogy a Kárpát-medencében hozzávetőleg 26 millió ember él, és ebből kb. 11 millió vallja magát magyarnak. Még az anyaországban sem mindenki magyar. Erdélyben a hat és fél millió lakosból a magyarok száma 1,3 millió körül mozog, ez a népesség 18-19%-a. Az egész ország viszonylatában a magyarság 6- 7 %-ra tehető. A Felvidéken a helyzet talán még rosszabb, a magyarság száma erősen csökken, bár az összlakossághoz mérve a magyar arány ott valamivel jobb, eléri a 8%-ot. Ezek a számok azért jelentősek, mert a jövőben a magyar politizálásnak tekintetbe kell vennie, hogy a XXI. század kihívásai közül – mint a globalizáció hatásai, és a megváltozott gazdasági tényezők – a demográfiai változások érintenek minket a legérzékenyebben. Ha a magyarság negatív demográfiai helyzetképét nem sikerül megváltoztatni, akkor az egész politikai hercehurcának nem lesz a jövőben értelme. A témával rengetegen foglalkoznak, de igazi jó megoldások még nem születtek. Ebben a kritikus helyzetben viszont már ideje volna egy összehangolt, egységes politika kialakítani, és – hangsúlyozom – ez érvényes mind az anyaországra, mind az elszakított területekre.

Hollai Hehs Ottó Németország