Mire számíthatunk?

Mi lehet a jövő geopolitikája? – ha egyáltalán ilyesmi még létezhet. Születhet-e a világ globális politikájában egy új elmélet, új elképzelés? Itt visszaugrok egy eddig nem említett amerikai geopolitikushoz, a rövid életű, holland származású Nicholas J. Spykmann-hoz, aki már a negyvenes években véleményezi, hogy Amerika biztonsága nagyban függ az eurázsiai hatalmi egyensúlytól (tehát Kelet-Európa, Németország és Oroszország viszonyától). A világbékét naiv elképzelésnek tartja, mert szerinte a Föld népeinek, területeinek különböző értékrendjeit nem lehet egy közös értékrendre hozni! Ezt a két fenti elképzelést normális gondolkodással határozottan meg kell cáfolni. Miért függne Amerika biztonsága az eurázsiai hatalmaktól? Amerika háborúi otthon elsősorban belső problémákból adódtak (Észak és Dél polgárháború) vagy gyarmatosítási kérdések miatt, pl. a spanyolokkal. Az európai háborúk sem veszélyeztették Amerikát, Amerika volt, aki az „elszigetelődési (izolacionista) politikából kilépve, beleavatkozott a világpolitika menetébe. A Monroe-elv még az európai belpolitikába való nem beavatkozást hirdette, nyolcvan évvel később Wilson elnök az Államok világháborús célját már így fogalmazta: „biztonságossá kell tenni a világot a demokrácia számára”. Ami pedig a békét illeti, miért ne tudna a konfucionista kínai egy kereszténnyel megegyezni, mikor a két tanítás annyira hasonló? Az amerikai „elhivatottság” egy angolszász-protestáns kultúra folytatólagosságára vonatkozik, de ezt és az amerikai demokráciát rákényszeríteni az egész világra egyszerűen nevetséges.Mindenféle hatalmi törekvésnek véget kellene vetni, legyen az nyugatról, vagy keletről veszélyeztető új imperializmus. Ezek a törekvések elsősorban gazdasági természetűek, céljuk a nyersanyagforrások megszerzése, és a terjeszkedő piacok számára az olcsó munkaerő biztosítása. Az Oroszországhoz tartozó óriási kiterjedésű Szibéria 12,6 millió km2 es területével Európát + kb. 7 Németországot tudna „elszállásolni”. Sokaknak „fáj”, hogy az oroszok birtokolják ezt a nagyon gazdag, még kiaknázatlan földterületet. Ezt nevezném „geopolitikai” irigységnek”. (Ez Mackinder kulcsövezete.) Az oroszok jelenlegi gazdasági lehetőségei korlátozottak, Szibéria hasznosításában egy német segítség aranyat érne, és akkor a németek kivonhatnák magukat az amerikai érdekszférából. Ebbe Amerika nehezen tudna belenyugodni, ez fokozná a háborús veszélyt. Egy orosz–kínai szövetség viszont egy verhetetlen keleti világhatalmat hívna életre, ez – valljuk be – még Európának se tetszene igazán, az amerikai álmokat pedig végleg eltemetné.Kelet-Európának ebben a válságos világpolitikai helyzetben saját magára kell gondolnia, mert eddig csak eszköznek, átjáróháznak, ütközőterületnek használták. A visegrádi négyek sikeres szövetsége alapot jelenthetne egy új, nagyobb kelet-európai koalíció megteremtésére. Egy ilyen szövetség még az Európai Unió keretein belül is működhetne, és ha szükséges, mint új európai hatalmi egység betölthetné a Nyugat és Kelet közötti ellentétek elsimításának szerepét. (Ez a kelet-európai szövetség nem összetévesztendő azzal az amerikai elképzeléssel, mely egy Oroszország elleni, ún. „intermárum-sávot” képzel el a Balti- és a Fekete-tenger között.) A világ egy új geopolitikai elképzelés megszületését várja, mely Földünk összes erőit – beleértve a három nagyhatalmat – közös globális együttműködésre késztetné, hiszen csak egy ilyen közös erőfeszítéssel lehetne a közös problémákat háborúk nélkül megoldani, és végre egy várva várt „földi paradicsomot teremteni”.A geopolitikai kalandozásnak ez csak egy picinyke fejezete volt, a dolgokat még nagyon sokféleképpen lehetne kombinálni. Olyan ez, mint egy nagy sakkparti, ahol minden résztvevő meglépheti a maga lépéseit.