Néhai és mai revizorok

A bukaresti tragédia után, az esetleges továbbiak megelőzése végett (már csak volt) miniszterelnökünk és kormányunk (még szerdai lemondása előtt) elrendelte a rock-ifjúság által látogatott klubok tüzetes ellenőrzését.

Jól tette. Megkésett, de szükséges lépést volt az intézkedés.

Ezekben a politikailag forró órákban azonban már mindenki előtt világos, hogy e tűzoltás csak a felháborodott közvélemény csitítását kívánta szolgálni, és azt, hogy a rendeletekkel megnövelt összegű büntetésekből több pénz kerüljön az államkasszába.

Vagy éppen a revizorok zsebébe.

Akik igencsak értenek ahhoz, miként egyezzenek meg és ki az ellenőrzöttekkel.

Szó szerint megesett történetecskét mondok el erről, még „az átkos korszakból”, nehogy azt vágják a fejemhez, hogy befeketítem napjaink valóságát.

Vagy negyven esztendővel ezelőtt esett meg, úgy karácsony táján narancsot kezdtek „osztani” az aradi „1-es számú élelmiszeri egységben”.

Ami nagy dolog, ritka esemény volt akkoriban, amikor a gyerekek többsége déli gyümölcsöt legfeljebb meséskönyvekben láthatott, ami viszont most a mai fiatalok számára jelent mesét.

Nos, pár perc múlva már legalább ötszázan álltak, gyűrték, lökdösték egymást, s haladtak előre csigalépésben a kirakatok előtt kígyózó sorban, amikor egy férfi, ellenőri igazolványát lobogtatva, előre törte magát, és durván felelősségre vonta az elárusítót, és a nagy műveletnél jelen lévő főnökét, amiért a méregdrága gyümölcsről hiányzott a selymes csomagoló papiros. Amire a főnök nem háborodott fel, elmosolyodott, szelíden megkérdezte a revizor elvtárstól, ne kerteljen, mondja meg, hány kiló narancsot akar aktatáskájába tenni, s álljon tovább.

Egy másik történetecske, ugyancsak az átkos korszakból.

Vendéglőt béreltem ki néhány órára a Maros-parton egy nagyobb szabású családi esemény lebonyolítására. Akkoriban még, ma már bármennyire is hihetetlen, az elhangzandó zeneszámokra is engedélyt kellett kérni, így hát elballagtam a nagyhatalmú művelődési bizottság illetékeséhez, aki hosszú egyezkedés után végre aláírta az engedélyt, megszabva, hogy a számok hány százaléka legyen román népzene, hány román tánczene, könyörgésemre végül is három magyar nótát is engedélyezett azzal a figyelmeztetéssel, hogy meglepetésszerűen ellenőrizni fogja majd az engedély betartását. Megmutattam lemezlovasomnak a papirost, jót nevetett rajta, s olyan zenét csinált, amilyet a meghívott vendégek kívántak. Akkor sem ijedtem meg, amikor megérkezett a revizor elvtárs, tudtam már, hogy ételt, italt kell adnom neki, s egy kis csomagot. Távozásakor barátságáról biztosított, de csomagjának félliteres lengyelvodkás üvegére mutatva megjegyezte, hogy ő nem félember, hanem legalább öt, ahány ujja van, vodkában is, sörben is, borban is, s ha már behunyta a szemét és befogta a fülét, váljunk el barátsággal, nagyobb zacskóval.

Nem folytatom a régi, megélt történeteket, hisz folytathatja maga az olvasó is, ha nem azt mondja, hogy ma már elképzelhetetlen lenne a revizorok lekenyerezése és saját zsebre dolgozása.

Hát ennyit arról, mit gondolok a kormány által elrendelt ellenőrző intézkedésekről.

P. S. Gogol közel 180 esztendővel írt  vérbő, ma is aktuális komédiája, A Revizor, melyet azóta is kirobbanó sikerrel játszanak a világ színpadain, így kezdődik:

„ Polgármester: Uraim! Azért kérettem önöket ide, mert egy igen kellemetlen hírt kell közölnöm: revizor jön hozzánk.”

Értjük, persze, hogy értjük, miért veszik be repertoárjukba e színművet oly ritkán színházaink.