Nekem miért kell?

Látom, ahogyan a közösségi oldalakon szervezkednek a fiatalok. A párizsi támadások után egyre többen színezték profilképüket a francia trikolórra. A bukaresti tűzvész után néma tüntetésbe kezdtek. Lüktet bennük a tenni akarás, a változtatás igénye, de mintha nem tudnák, hogyan is kell. Egyre több kétségbeesett üzenetet osztanak meg. Az egyik ilyen kis levél, melyet egy volt tanítványom írt, késztet egyfajta válaszadásra:

„Nekem miért kell egy olyan világban élnem, ahol csak tragédiák történnek?!?! Hol a világbéke?! A szabadság?! Az, hogy nyugodtan ülj egy helyiségben s ne azon pánikolj, hogy tűz ... vagy úgy utazz másfele, hogy nem lőnek fejbe (szomorú emotikon).

Azért kell egy ilyen világban élnünk, mert a mai huszonévesek előtt eltitkoltuk szülőként, tanárként, pedagógusként, papként, hogy az emberiség történelme során folyamatosan háborúzott, nemes célok érdekében kínzott halálra férfiakat, nőket, gyermekeket. Templomokat gyújtottak fel szent eszmék nevében, ahol elevenen égtek el az emberek, máglyára küldtek sok ezer embert az igazság égisze alatt, karóba húztak tömegeket vagy felnégyeltek, ha más véleményen voltak és harcoltak a szabadságukért.

A történelemórákon úgy beszéltünk a csatákról, mintha azok nem lennének valóságosak, és emlékszem a tanáriban való beszélgetésekre, hogy nem szabad riogatni a gyerekeket a „csúnya” képekkel, ahol háborús áldozatok tömegsírjait láthatták volna.

Kitiltottuk már az óvodából is a Piroska és a farkas c. mesét, mert ez a rémtörténet negatívan befolyásolta volna a gyerek fejlődését! De eszembe jutnak azok a továbbképzések is, ahol arról akartak meggyőzni, hogy ne tanítsuk a Fanni hagyományait (Kármán József) és az Akarsz-e játszani (Kosztolányi Dezső) c. műveket, mert azok öngyilkosságra ösztönöznek.

És nem vittük el a gyereket a kórházban fekvő nagytatához, hogy ne lássa abban az állapotban, de a nagymama temetését is eltitkoltuk előle, hogy nehogy szembesüljön az elmúlás természetességével.

Sok családban, de főleg a modern iskolában hazudtunk egy hamis világot: elhitettük, hogy főleg jogaik vannak, kötelezettségük nincs vagy csak nagyon kevés. Becsaptuk őket, mikor nem fegyelemre és önfegyelemre neveltünk, amikor eltitkoltuk előlük a problémákat, a felnőttlét megpróbáltatásait és azt, hogy az ember nem mindig csak jó, nemcsak szép és fiatal.

Hagytuk, hogy haszontalan dolgokban leljék örömüket ahelyett, hogy megtanítottuk volna a becsületes munka örömét, a hasznosság felemelő érzését, a közösséghez tartozás szabadságát. Így tettünk! Azért kezdődik most a fenti levél úgy, hogy: nekem! Nem pedig nekünk. Ezért nem tudnak változtatni, lázadni, a hangjukat valóban hallatni. Ezért olvasok egyre több olyan bejegyzést, hogy nem érdemes maradni, hogy nem érdemes munkába menni, hogy inkább az ital és egyéb élvezetek.

Nem kell olyan világban élni! Lehet rajta változtatni: most talán könnyek és fájdalom árán kellene. Mert olyan világban élünk, amilyet megteremtünk vagy kiharcolunk magunknak!

Magyari Sára