Nem felejtünk el!

Az idei Alma Mater-találkozón, egyik szemem sírt, a másik nevetett. Ritkaság, hogy egy régi gimnázium véndikájai ilyen nagy számban gyülekezzenek, és ráadásul a fiatalabb nemzedék is jelen lehet. Ezt csodálatosnak tartom, és remélem, hogy az alapítvány még nagyon sokáig sikeresen szervezi ezeket a találkozókat.

Nagyon örültem, mikor olyan régi barátokkal, iskolatársakkal találkoztam, akikkel hosszú, hosszú évek alatt nem sikerült kapcsolatot teremteni. Egyik kellemes meglepetés a másik után ért, de aztán elfogott a szomorúság, rádöbbentem, milyen sokan hiányoznak. Barátok, akikkel egy-két évvel ezelőtt még együtt söröztem a  Maros-parton, akikkel még e-maileket  váltottam,  vagy olyanok, akikkel ha nem is találkoztam személyesen, de mindig hírt kaptam felőlük, és  most már nincsenek. Jó, hogy a fiatalok ezt még nem értik, nem is érthetik.

A mi generációnk még tartja magát, még vagyunk egy páran, öreg gimnáziumunk régi, nagyon régi osztályaiból, még a KG-időkből is össze-összeverődnek egy páran a nyári érettségi találkozókon.

Az 1952-es két párhuzamos osztály eleinte tízévenként, aztán „felgyorsítva”, ötévenként szervezte a találkozókat, kezdetben alig volt „hiányzó” aztán, ahogy telt az idő, mind kevesebben lettünk.

Ági Bukarestből jött a találkozókra, mindig vidám volt, mint diákkorában, a találkozók hangulatát harsányan elmesélt vicceivel tarkította, mindenkihez volt egy-két kedves szava, mindenkit szeretett, mindenki szerette.

Aztán egy pár évvel ezelőtt nem jött el Aradra, azt üzente, hogy a „csirkéit” nem hagyhatja egyedül. Ez viccesnek hatott. Tőle az ilyesmit megszoktuk, de mégis… valami már akkor sem lehetett rendben. Több hír nem jött, egy-két találkozót még tartottunk, ahonnan nemcsak Ő, de mind többen hiányoztak. Aztán, most egy pár napja kaptam a hírt, Ági nincs többet.

Szomorúan tudatom: Hoffmann Ágnes, született Aradon 1934-ben, 1952-ben érettségizett, egy általam nem ismert időpontban, valószínűleg egy Câmpina közelében fekvő kórházban elhunyt.

Ági már fiatalon kezdett úszni és tornázni, mint profi a tornánál maradt. A régi KG, és a későbbi Magyar Vegyes sportolóiról már sokat írtak, Vadász Ernő, Piros Dini írásaiból és a többiek visszaemlékezéseiből sok mindent tudhattunk meg Arad, köztük gimnáziumunk dicsőséges sportolóiról. Köztük volt Ági is, aki miután országos bajnokságban is sikerrel szerepelt, beválasztották a román női tornászcsapat olimpiai keretébe. 1951-ben felkerült Bukarestbe, elvégezte a Testnevelési Főiskola első évét, aztán 1952-ben hazajött Aradra leérettségizni. Közben a tornász lányok – köztük Ági is – készültek a Helsinkiben tartott olimpiára. A sors fintora, és az akkori rendszer „perverzitása”, hogy még a legjobb sportolóknak sem „kegyelmeztek”, ha a családban valami nem volt „rendjén”. Ági édesapja ügyvéd volt, és szociáldemokrata érdeklődésű, ezért a fiatal tornászlány nem illett a keretbe, itthon hagyták. Emlékszem nagy csapás volt ez számára. De kiheverte, később aztán mégis kikerült külföldre, 1954-ben Rómában, a világbajnokságon tagja a negyedik helyen végzett román csapatnak (Elena Leușteanu, Elena Dobrowolski, Anica Ticu neves tornászlányokkal). Aztán következtek a tanítás évei. Bukaresti gimnáziumban hosszú évtizedekig tanította a román gyermekeket a testnevelés, a sport szeretetére és hasznosságára.

Első férje egy szász származású román műugró volt, aki később kivándorolt Németországba. Ági itthon maradt, és férjhez ment egy román férfihoz.

Aradhoz hű maradt, gyakran meglátogatta még itt élő rokonait, és sok-sok barátját, ismerősét. Nekünk, akik közel álltunk hozzá, nagyon fog hiányozni.

Gyászolják: Németországban élő nővére, unokahúga, aradi ismerősei, barátai, osztálytársai és a még életben lévő élsportolókollegái.

Ági, nem felejtünk el!

H. H. Ottó, Németország