„Pókháló van már az ablakon”

Várakoznom kellett. Sokat. Türelmetlenkedtem, nézelődtem.

Fenn a magasban, a partvisok rádiuszán túl egy pókháló csillogott. Meresztettem a szemem, fehér, vörös vagy fekete pók szövi? Messze volt a pók, nem tudtam eldönteni. Pedig szerettem volna, mert ha fehér pók szövi hálóját az ágy fölött, az szerencsét hoz, ha vörös vagy fekete, az rossz ómen. A népi hiedelem, a babona szerint, amiben nem hiszek!

Azért, inkább legyen fehér a pók.

Az állatmitológia érdekes tulajdonságokat társít a pókhoz, a tudomány nem győzi kutatni a pókháló csodálatos szerkezetének és rendeltetésének a titkait. Azt tartják, a pók volt Földünkön az első takács. A székely-magyar rovásírás geometriáját is a pókhálóhoz vezetik vissza. Egy német legenda szerint, a csecsemő Jézust sűrű pókháló takarta el, így menekült meg a kegyetlen Heródes által elrendelt betlehemi gyermekgyilkosságban. Az iszlám legenda szerint a menekülő Mohamedet is egy keresztes pók segítette. Hálót szőtt a barlang bejárata elé, így tévesztette meg a próféta üldözőit.

A felnőttektől megtanultam, ha nem szükséges, a pókot nem szabad bántani.  Gyermekkoromban, később még inkább, az én partvisom nem igen ért el a pókhálók magasságáig.

Amikor a pók színét akartam megfigyelni, nem ezek, egészen más gondolatok jutottak eszembe. Ez a rövid ismertetés, most írás közben állt csak össze.

Mire gondoltam akkor?

Manapság ritkán látni pókhálót!

Fogynak a kettős ablakok, padlás nélkül épülnek a házak – ha lenne padlás, bírnám a mászást? –, gondos, vegyszerezett lett a takarítás…

Nagyon régen, nagyanyáméknál, a kertvégében, az árnyékszékben legalább egy pók mindig szőtte a hálóját. Nyáron, reggel, késő délután jó volt ott meghúzódni, cowboyregényeket csak ott, sehol másutt nem lehetett zavartalanul olvasni.

 Nem sokkal később, az Egri csillagokból, egy Bakocsai nevű vitéz példájából – fejsebét méretes pókhálóval borította be – tanultam meg, hogy a népi megfigyelés szerint a pókháló elállítja a vérzést, és megakadályozza a seb elfertőződését.

A padlások titokzatos világát a beszűrődő napfényben csillogó pókhálók tették hitelesebbé. Egy falusi ház padlásának két hatalmas ládája, a hétvégekre, évtizedeken át tartogatott számomra kutatni valót. Az egyik barátom azért küldött fel háza padlására, hogy válasszak magamnak néhány szép bányavirágot, de vihettem magammal könyveket is.

Egy másik padlásról többnyire pókhálós fejjel jöttem le. Oda, az Új idők, a Színházi élet, a Képes Figyelő összegyűjtött példányaiért és a félpengős regényekért jártam fel gyakori rendszerességgel.

Mindez régi emlék. Elmúltak a barátok, kiürültek a padlások, nem olvasok már ponyvaregényeket, régi folyóiratokat is csak ritkán.

Akkor, ott, amikor a hálóját szövő pók színét figyeltem, egy dallam is a fülembe költözött: „Senki sem jár mostanában arra / Pókháló van már az ablakon.”

Képletesen, mindenki életében lesznek pókhálós ablakok, mögöttük él az emlékek világa. Ha rájuk süt a napfény, megcsillannak az elképzelhetetlenül vékony fehérjeszálak, előbukkannak a feledésre ítélt emlékek is.

Ha fehér a pók, inkább a szép emlékek elevenednek meg.

Ha vörös, vagy fekete, akkor a rosszra is emlékezünk.

Mese az egész.

Az viszont tény, nagyjából 200 olyan pókféleséget ismerünk, amelyek az emberre is veszélyesek.

Tagadhatatlan: a pók azért is szövi a hálóját, hogy csapdájába ejtsen más rovarokat. A pók „egyéniségét” ravaszsággal, fondorlatossággal is társítják.

Lehet, hogy az ember a póktól is tanult?

Ki tudja?

Sűrű a pókháló, amelyen keresztül látjuk ezt a színes, de egyre nehezebben elviselhető világot.