Replika?

Hallgatok egy beszédet. Élőben, de nem a helyszínen. Kényelembe helyezem magam, és nagyon figyelek. Figyelek, mert tudom, öreg vagyok, talán már a „leépülés” is kerülget. Érteni akarom a csak sejtetett, a csak megszellőztetett „lényeget” is.

Helyenként tapsolnék, van úgy, hogy csóválom a fejemet, bólogatok is, virtuális kérdőjeleket rajzolok a levegőbe. Végül summázok: pozitív előjelet teszik ki.

– Ennek az embernek szurkolnom kell. Kinek, másnak? Messzi, a távoli láthatáron sehol senki más. Biztosan lehetne jobban, okosabban csinálni, de ez most sínen van. Ha döcögve is, de halad a kocsi. Javítani lehet, kell is, de az elhamarkodott váltás zsákutca lenne.

Nem bízom magamban, öreg vagyok, már-már leépülőben, „audiatur et altera pars!” Csatornát váltok. Frissiben hallom, de nem értem. Egy vonzó fiatal hölgy, profi, nem artikulálja, csak hányja a szavakat. Nagy sebességgel. Ilyen gyorsan nem lehet átgondoltan fogalmazni, azt mondja, amit már korábban kigondolt, még a beszéd előtt. Politikai közhelyeket.

A szalagcímeket olvasom, a kiragadott és kiforgatott mondatokat.

Mondom, öreg vagyok, már-már leépülőben… Magamtól kérdem: én ugyanazt a beszédet hallgattam?

Telefonálok, egy okos fiatal barátommal konzultálok. Megnyugtat.

– Hallom, olvasom én is. Ezek után még az is hitelesnek tűnik a beszédből, amit különben megkérdőjeleztem. Szánalmasak! A többi jelzőtől most eltekintek. Egy iskolai kirándulás megszervezését sem bíznám rájuk.