Rövid, kiegészítő gondolatok

Olvasom az újságot és egy napon, egymásután három érdekes témával találkozom, elgondolkozom, és úgy érzem, valamit hozzá kellene fűzni a kollégák gondolataihoz.

Réthy Emese szülővárosomból, a magyar fővárosból küldi írását, és úgy érzi a „keleti szél” egy kicsit felborzolta a magyarok kedélyállapotát. Igaza van, sokan csóválják a fejüket, sokan morognak és kérdezik, szükség van-e e nagyon szélesre „kitárt karokra” kelet felé, vagy jobb volna óvatosabbnak lenni.

Aki ma magyar honban ellenzéki, az „hivatalból” bírálja a kormány ún. „keleti nyitás” politikáját, de ezt nem veszem komolyan, nekik semmi nem tetszik, amit Orbánék tesznek. De azért túlzásba sem kell vinni a lelkesedést, ha pl. Kínáról van szó. Sok ezer évig megvoltak „magukban”, és állítólag nem érezték magukat rosszul, nem hiányoztak a nyugati „barátok”. A globalizáció szele őket is megérintette, és megnyíltak, ha nem is az ajtók, de a kínai ablakok, és úgy határoztak, átvesznek egyet-mást a gyűlölt kapitalizmus módszereiből. De vigyázat, Ők másképpen gondolkodnak, szándékaikat nehéz kiismerni. Nem olyan régen, a ma kormányzó párt még Tibet függetlenségét követelte, ezt Pekingben feljegyezték – nyugati újságírók még nem szembesülhettek a kínai lágerek szomorú valóságával, de amit hallunk, az is ijesztő, miközben egyetlen segítő lépést sem tehetünk. Kínával jóban kell lenni, de ha a nyugati tőke globalizációs diktatóriumát bíráljuk, akkor a keletiek terjeszkedésének se legyünk feltétel nélkül kiszolgáltatva.

Itt jön mindjárt a képbe  Újj János barátom gondolatmenete, aki – jogosan – állítja, hogy ami a diktatúrákat illeti, nincs nagy különbség az ötven év előtti szovjet bilincsek, és a „nyájasabb”, de annál veszélyesebb pénzdiktatúra mézesmadzagba csomagolt láncainál. A XX. század agymosó eszméit felcserélték az érzékszervekre ható zsaroló rendszerrel – ha jól akarsz élni, dolgozz, robotolj a végtelenségig, aztán dobd ki pénzedet a piacon, mert áru, az lesz mindig. Szóval „ezek”, gazdasági terrorral kívánják uralmukat megvalósítani, megtartani. A náci és vörös diktatúrákat valahogy elkergette a történelem viharos szele, de ki fogja a Pénz erőszakos uralmát megállítani? Ezen kellene törnünk a fejünket, de alaposan, és sürgősen!

Hát igen, régen sem volt jó, de azért mindig voltak rövidebb vagy hosszabb időszakok, melyekre szívesen emlékezünk vissza, nosztalgiáznak, sőt egyesek vissza is sírják – jogosan, vagy jogtalanul –, szerintem bután a Kádár-, vagy Ceaușescu-korszakot.

A „nosztalgia” életünk része, szükséges, mert vigasztaló. Ezt Juhász Béla barátom is tudja, aki óvatosságra int, mert szerinte nem egészséges nosztalgiázás az, hogy állandóan a múltban éljünk .

Semmiféle túlzás nem hasznos, de a múlt felidézése szükséges és pl. a társadalmi emlékezet nélkül, a történelemírás is nehéz volna. Bár ez utóbbi sokszor hamisan idézi fel a történelmi eseményeket, mégis segít jövőnk igazításában. Az angolok szívesen nosztalgiáznak a „csodálatos” Viktória-korszakról, ahol sok szomorú igazságtalanság is történt, mégis ez a korszak az, amely az angolok szerint Angliát magasra emelte. Mi magyarok gyakran emlegetjük a „régi szép békeidőket”, ami az 1867-es kiegyezéssel kezdődött, és az I. világháborúig tartott.

Érdekes megállapítást olvastam Svetlana Boym, egy oroszországi születésű, de Amerikában dolgozó és tanító szociológustól, aki szerint a nosztalgia a jelenkor emberének léthelyzetéhez tartozik, annak kvázi attribútuma, tartozéka, sajátossága. Szerinte a huszadik század az utópiával kezdődött, és a nosztalgiával ért véget.

(Ezt a gondolatot is többféleképpen lehet értelmezni, de ebbe most nem bonyolódok bele.)

Nos, azt látni, hogy az utóbbi időben szinte naponta tartunk visszaemlékezést különböző történelmi évfordulókon, emlékműveket emelünk, és minden második történelemtanár megírja az Ő „saját történelemkönyvét”. Ez mind nosztalgia, sokan szükségesnek tartják, mások unalmasnak.

A téma kimeríthetetlen, de talán még annyit, hogy identitásunk fenntartásánál egy „intelligens nosztalgia” mindenképpen hasznos lehet, és ennek manapság is szükségét érezzük. Okos hozzáállással, és szelektálással személyes nosztalgiánk segíthet a jövő kérdéseit tisztázni, és a kihívásokkal szembenézni.

Abban viszont igazat adok Juhász barátunknak, hogy ünnepeink legyenek a jelen, a mindennapok ünnepei, ahol a jövő építésére erőt „újratöltődést” is kapunk.

Milyen szép volt a szeptember végi alma mater találkozó, tele nosztalgiával, de egy időre mindennapjaink szürkeségének színesítéséhez is hozzájárulva.

Hollai Hehs Ottó, Németország