Szabó István – kiváló mestere foglalkozásának

A mai filmes nemzedék egyik legkiválóbb képviselője, aki a magyar filmművészetnek külföldön is sikereket hozott, számos nemzetközi díjat és a legmagasabb amerikai filmdíjat, az Oscar-díjat is megkapta, Budapesten született 1938-ban. A középiskola után, 1956–1961 között a Színház- és Filmművészeti Főiskolán tanult. Már első filmjei, mint a Koncert, vagy a Variációk egy témára eredetiséget mutatnak. 1963-ban Tecímű rövidfilmje a San Franciscói fesztiválon a legjobb forgatókönyv díját kapta. Első játékfilmje az Álmodozások kora 1964-ben született, második filmje pedig, az Apa már nemzetközi sikert aratott, a moszkvai fesztivál nagydíját és a mexikói Acapulcóban az El Heraldo lap díját kapta.

Szabó tehát hamar a nemzetközi élvonalba kerül, ez bizonyítja kivételes tehetségét és főleg azt, hogy nem marad provinciális, mondanivalóit igyekszik általános értékűvé tenni. Szabó nemcsak kiváló mestere foglalkozásának, ő a filmet nemcsak rendezi, de legtöbb esetben maga a mű irodalmi alkotója is. Legszívesebben saját forgatókönyvei alapján dolgozik. Erre persze van kivétel, hiszen legsikeresebb alkotása, a MefisztóKlaus Mann kulcsregényéből készült. A regény Gustav Gründgens nagy német színész életét, illetve személyi tragédiáját dolgozza fel, aki a náci idők befutott művészeként képtelen dönteni az ellenálló, rendszert visszautasító és a megalkuvó színész szerepe között. Szabó nagyszerű forgatókönyvét 1981-ben Cannes-ban a legjobb forgatókönyvnek járó díjjal jutalmazzák, és ugyanebben az évben megkapja a legjobb külföldi filmnek járó Oscart. Szabó lesz tehát az első, Magyarországon élő és dolgozó magyar filmrendező, aki a legmagasabb filmkitüntetést megkapja. (A külföldön élő sikeres magyar származású filmrendezők közül Kertész Mihály 1943-ban a Casablanca című filmért, Cukor György 1964-ben a My FairLady-ért kapott Oscart.) A Mefisztó sikeréhez nagyban hozzájárult a nagy osztrák színész, Klaus Maria Brandauer fantasztikus átéléssel megformált alakítása és Koltai Lajos kitűnő kameramunkája. Szabó a Mefisztó sikere után két további filmet forgat Brandauerrel, 1984-ben a Redl ezredest és 1988-ban a Hanussencímű filmet. A nagyszerű karakterábrázolás mellett mindkét film tökéletes történelmi-társadalmi hátteret rajzol.

Szabó Istvánt 1991-ben az Európai Filmművészeti akadémia alelnökének választották, itthon megkapta a Kossuth-díjat és a kiváló művész kitüntetést, tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának.

1999-ben Szabó új, nemzetközi visszhangot keltő filmet rendezett. A Napfényíze (Sunshine) kanadai, német, osztrák és magyar közös produkció volt, és Berlinben az Európai Filmakadéma Felix-díjat adott a legjobb forgatókönyvért Szabó Istvánnak és Israel Horovitznak, Koltai Lajos a legjobb operatőr díját kapta meg. A film főszereplője, az Oscar-díjas Angol beteg alakítója, Ralph Fiennes a férfi főszerepért kapta a Felixet, aki különben nem kisebb feladatot kapott, mint hogy három generáció három szereplőjét, tehát nagyapát, apát és fiút kellett alakítania. A film 1840-től kezdve az 1990-es rendszerváltás időszakáig egy zsidó család életét mutatja be a Monarchiában, illetve a két háborút viselt Magyarországon.

Itt megjegyezném, hogy az Európai Filmakadémia díjazási módszere, a válogatás és döntés másképpen történik, mint az amerikai filmesek fesztiváljain. A zsűri helyett itt az Akadémia 500 tagja dönt a látott filmek alapján a díjazásról, és a szavazatokat egy közjegyző gyűjti össze.

Szabó filmje három Felix-díjat kapott és ez egy olyan elismerés, ami a rendező és operatőr kiváló munkája mellett, a magyar film európai értékét is igazolja.

Szabó István a következő évben, 2000 őszén már újabb igen érdekes film forgatását kezdte el, az ún. Furtwängler-ügyről írt színdarab filmváltozatát. A darabot Ronald Harwood írta és ő is készítette el a forgatókönyvet. Témája a világhírű német karmester, Wilhelm Furtwängler (1886–1954) náci korszakbeli szereplése. Az alaptéma ugyanaz, mint a Mefisztó esetében, a művész és a politikai hatalom viszonya, szabad-e egy művésznek az elnyomó, gonosz diktatórikus rendszert kiszolgálni, vagy kötelessége fellázadni.

A kérdés természetesen sem Szabó filmjei után, de az összes ezzel kapcsolatos, eddig írt irodalmi alkotások után sem lett tisztázva, hiszen ilyen értelemben a több mint 70 évig tartó kommunista rendszer égisze alatt dolgozó művészek behódolását is meg lehet kérdőjelezni.

Szabó István Furtwängler-filmjét Szembesítéscímmel, 2002 áprilisában mutatták be Magyarországon, nagy sikerrel. A film angol–francia–német közös produkció, a német karmestert a svéd Stellan Skarsgard játssza fantasztikus alakító képességgel. A film a Berlinálén is sikeres volt, de Dél-Amerika legnagyobb filmfesztiválján, a Mar de Plata nemzetközi filmfesztiválon öt díjat kapott, többek között a rendezés és Koltai operatőri munkáját elismerve. Szabó többek között ezt mondotta a filmről: „Fontos, hogy a náci diktatúrával kollaboráló karmester története ne váljon kosztümös, múlt századbeli erkölcsi mesévé. Tehát a nézőknek módja legyen megérezni az amerikai tiszt és ellenfele, a német karmester konfliktusában a mai dilemmát, a parancsuralmat megalkuvással túlélni akarók önigazoló túlélési technikáját és ennek erkölcsi kérdéseit.”

 (Ha nem lennék szomorú tapasztalatokkal megöregedett 71 éves bácsi és nem lennék publicista, talán elhallgatnám, de így megírom abbeli óhajomat, hogy Szabó István legközelebbi filmjét talán egy, a kommunista rendszert évtizedekig kiszolgáló, a diktatúrával megalkuvó kelet-európai művészről kellene megmintázza, szembesítve a nézőt a megalkuvás problémájával.)

Szabót, az embert, a rendezőt nagyon szeretik munkatársai, úgy hallani, a színészekkel remekül együtt tud működni, az embert helyezi előnybe a technikával szemben. Sokan persze megtiszteltetésnek veszik vele dolgozni és ezt meg tudom érteni, korunk nagy művésze, a magyar filmművészet büszkesége, akitől még sokat várunk, hiszen az új filmtörvény új távlatokat nyithat a magyar film történetében.

Kezembe került egy 2003 májusában készült BBC-interjú Szabó Istvánnal, innen szeretnék kiragadni egy-két Szabó-gondolatot: „Az európai film mindig Európa tapasztalatára épített és a huszadik század valószínűleg Európa történetének legszomorúbb, legszörnyűbb, legborzasztóbb századai közé tartozott, ezért az európai tapasztalat bukások tapasztalata, elveszett illúziók tapasztalata, elvesztett lehetőségek tapasztalata. Ezért a hősök is általában bukásukban felmagasztosult hősök és ezt a mai néző, a mai fiatal néző, aki előre akar jutni, nem igazán szereti látni. Az idősebbek, akik végigélték egy részét ennek a sok szörnyűségnek, úgy érzik, hogy a nevükben beszél valaki, amikor európai filmet csinál Európa problémáiról – a fiatalok viszont úgy érzik, hogy ehhez nekik az égvilágon semmi közük, ők inkább szeretnének előbbre jutni... Tudomásul kell venni, hogy a film olyan, mint az irodalom, vagy a zene: egy nagyon kicsi százalék készül olyan ambícióval, hogy az embereknek adni akar valamit, segíteni akar az életében és nemcsak szórakoztatni akar, miközben vársz a pályaudvaron vagy a repülőtéren a következő járatra... A közönségre nem lehet azt mondani, hogy rossz, csak mi lehetünk rosszak, akik meg akarjuk őket szólítani. Meg kell őket szólítanunk, nem megy másképp!”

***

A fenti írás Hollai Hehs Ottó „Szent Istvántól Polgár Juditig (A magyar szellem 101 kiválósága) című, 2014-ben megjelent  könyvében található.