Szavazz, ha tudsz!

Amióta nagykorú lettem, minden alkalommal elmegyek szavazni. Talán azért, mert egy kicsit elhiszem, hogy az én szavazatomon is múlhat valami. Most is így tettem. A szokásos kör: személyi a zsebembe, a kutya pórázra, vizes üvegek a kézbe – egyúttal a kútra is elmegyek. Szeretem, ha több mindent csinálhatok egyszerre.

Egészen könnyen megtaláltam, most hova is tartozom. A szavazó biztosok bent unatkoztak a hosszú asztalnál, a rádió hangosabb volt, mint illett volna egy ilyen helyen. Egyetlen fiatal nő előtt állt 5–6 ember, a többi nem csinált éppen semmit. Beálltam türelmesen a sorba, bár nem voltam egyáltalán elragadtatva a haladás ütemétől. Még ki sem gomboltam a kabátom, mikor rám szól az elnöknő, hogy menjek ki, és a folyósón várakozzam, mert sokan vagyunk bent és nincs levegő. Levegőt!(J. A.)

Elámultam. A cukrom az egekbe szökött. Első gondolatom az volt, hogy hazáig meg sem állok, hisz a szavazatommal vagy nélküle, úgyis lesz második forduló, s akkor hátha egy kedvesebb elnökhöz lesz szerencsém. De mire az ajtóhoz értem, már elmúlt a dühöm vagy legalábbis fölébe kerekedett a kötelességtudat. Kint dünnyögtem magamban: még hogy nincs levegő?! Legalább 3,5 m magas az osztályterem s kb. 25 négyzetméter. A hét folyamán 25–35 diák tanul itt napi 6–8 órában. Szóval ne mondja nekem, hogy az a 12 ember – szavazó biztosokkal együtt – annyi oxigént fogyasztana! Aztán mégiscsak bebocsátást nyerek. Mondom az utca nevét, nyújtom a személyimet. A második lapon már látom is a nevem. Mire szólnék, hogy ott vagyok, ni – az urnabiztos cinikusan mondja, nem is vagyok rajta a listán...

Elámulok. A cukrom megint az egekben. Első gondolatom ismét, hogy hazamegyek. Aztán megint megjön a józan eszem, s rábökök a saját nevemre. A hölgyemény ironikusan megjegyzi, hogy hát evvel a névvel nem csoda, hogy nem talált meg. Most már én is cinikusan kérdem, hogy de ugye olvasni azért tud?... Erre az elnöknő is beleszól, hogy én nem tudom, milyen nehéz ez a munka. Szerencsétlenségére tudom: hisz évekig voltam urnabiztos én magam is, és nem mondhatnám, hogy beleizzadtam volna a (szellemi) munkába... Válasz: hát, akkor biztosan tudom, mennyire fárasztó ez a várakozás.

Elámulok. A cukrom még feljebb... Jó, valóban nem kellemes itt üldögélni, de annak idején a tanítói/tanári bérem egynegyedét kaptam meg egy ilyen nehéz és fárasztónapi munka után. Végre a kezemben a szavazócédula és a pecsét! Bevonulok a fülkébe, keresem, kire is szavazzak. Nem találom. Újranézem a neveket, a különböző szimbólumokat, az egyéb szövegeket – az egész így sem tart egy percnél tovább. Összehajtogatom a lapot, éppen bedobnám az urnába, mikor rám szólnak: nem úgy kell összehajtani... Ebben a pillanatban érzem, hogy most vagy repülővé hajtogatom a szavazócédulát, vagy széttépem... Közben hagyom, hogy az elnöknő megmutassa, pontosan hogyan is kell – hadd érezzem, itt én vagyok a kicsi. Nekem kell sorban állnom, ha szavazni akarok; nekem kell(ene) szégyellnem magam, mert nem egyszerű hárombetűs nevem van pl. Kisvagy Ion, sőt hajtogatni (dobozolni?) sem tudok megfelelőképpen.

Azon gondolkodom, hogyan köszönjek el: a Viszontlátásra valahogy most nem jön a számra (mert hát a köszönés egyfajta szómágia), végül Jó éjszakátkívánok – bár még csak alkonyodik. De ilyen sötét(nek)ben mit mondhatnék mást...

Magyari Sára