Szépről, jóról írni (3.)

Biztat a szerkesztő, írjak szépről, jóról, érdekesről. Érdekes lesz-e az írás? Szubjektív biztosan.

A szüleink a két babakocsit egymás mellé tolták, süsse a nap a két pólyás gyereket.

Később, 8 éven át az osztálynaplóban így szerepeltünk: Rácz, Réhon, Ricza, Rois, Rottensteiner. (A keresztnevektől eltekintek.) Rendes gyerekek voltunk, de az első, a Rácz, Rácz Pali, kimondottan jó diák volt. Nem hiszem, hogy valaha, valakinek bármi rosszat tett.  És szerette a szépet is. Hegedűművész lett, a román fővárosban él fél évszazad óta, a bukaresti Opera koncertmestere volt, a Zeneakadémián tanított. Két évtizeddel ezelőtt Berki Jóskával a minorita templomban koncertezett.

Görög-keleti vallású, Bukarestben a nevét Ratz-nak írják, de nem keresi a magyar szavakat, nincs akcentusa.

Az 50 éves érettségi találkozónkra nem jött el.

– Majd a legközelebbire.

Szeptemberben újra kapacitáltam.

– Gyere! Még élünk néhányan. Téged mindenki szeretett. Elhozod a hegedűdet. (Hány magyar- és latinórán muzsikált nekünk. Ha szerenádot adtunk, ő volt a „cigány”. A „Makk Hetesben” az ő hegedűjátékával búcsúztunk tanárainktól.)

– Nem megyek! Nem akarom látni, hogy a mi szép osztálytársnőink, milyen csúnya vénasszonyok lettek. Ez fájna nekem.

Nem a maga öregségét siratta – felesége már 12 éve elhunyt –, ő leányaink tovatűnt szépségét fájlalta.

A találkozón, osztályunk „legszebbike”– mindenki feleségül akarta venni, még az iskolánk igazgatója is – kérdezett Bukarestben élő osztálytársunk felöl. Megnyugtattam.

– Ica! Tudod mire kért Pali? Számoljak be neki, még mindig olyan szép vagy-e, mint 63 évvel ezelőtt.

– Menjetek a fenébe, mind a ketten. Nézz rám!

– No, igen, de az alakod…

A barátomat megnyugtattam: Ica még mindig szép, és az alakja is kifogástalan.

Nem voltam hazudós, hitt nekem.