Szomorkás, őszi gondolatok

Cikáznak fejemben az emlékek, a szomorkás gondolatok. Ugyanakkor lelkemet melegség tölti el s elégedettség. Ki kell kerülnünk a Kultúrpalota épületét. Ez jó, mert azt jelenti, hogy végre hozzáfogtak és folyik az épület restaurálása. A városháza mögötti Salacz parkban zajlik nagy zenebonával a nemzetiségek fesztiválja. Épp egy német tánccsoport ropja a polkát. A kísérőzene messzire elhallatszik. Bömbölnek a hangfalak. A polka ritmusára dobban a szívem.

Aztán jön a Csiky néptánccsoportja: három pár. De a műsorközlő bemondja, hogy valójában nyolcvanan vannak. Elhiszem, mert tudom. Hisz láttam őket júniusban a színház színpadán a néptáncgálán.

Az a fránya technika! Nem indul a megfelelő zene, csak harmadik próbálkozásra. Aztán kiderül, hogy amit a hangfalak sugároznak, az nem az igazi. A hat aranyos táncos feltalálja magát, a tévesen felcsendülő zenére rögtönöznek egy rövid, de szép székely táncot.

Látok pár kedves embert, néhánnyal szót váltunk. A kisiskolások energiától duzzadó futkározása végigpásztázza az őszeleji parkot. Kevesebben vagyunk, mint tavaly, azt hiszem. Nagy a hőség, pedig a park esti világítását is felkapcsolták már. Hiányzik kedves tornyai barátaink zsíros kenyere meg valódi házipálinkája – tavaly megleptek vele. Veszünk viszont egy igazi pécskai házikenyeret.

A pécsi fúvószenekar katonás dallamainak utolsó hangjai hátulról sugároznak felénk. Elindulunk hazafelé. Kis kerülőt teszünk a Vörös-templomig. A túloldalon jövünk majd vissza.

Nagyot köszönök a leszegett fejjel szemből közeledő régi ismerősnek. Felkapja fejét. Gondolom, megismert. Feleségem őt biztosan nem; összetéveszti egy másik ismerőssel, és letegezi... Érdeklődik, mi volt a parkban. Ő idén nem ment ki, nem hívták. Ilyen ez a politika – mondja. Elpanaszolja szomorúan, hogy az ő kisebbségéből alig maradt néhány itt, a városban. És azok is széthúznak. Át kéne állnia egy másikhoz... Például a törökhöz, mondja tréfásan.

A Korzó. Ifjúságunk hétvégi sétái. Szombat–vasárnap délután tömve volt.   Hömpölygött a tömeg. Úgy, mint még nemrégen a strand lokálokkal, diszkókkal övezett sétányain szombat este. Srácok, csajok, tizen-huszonévesek. Szépek, csinosak, mosolygósak, egészségesek. Az aradi Korzónak méltósága volt. A környékbeli cukrászdáknak is. Azok is mind tele voltak hétvégén. A fiúkkal és a lányokkal.

Döbbenetes látvány. Három bank, két amerikai gyorsétterem s még egy-két régről, csoda folytán megmaradt üzlet. A többi helyiség mind-mind zárva. S ez nem is tűnne túl zavarónak, ha nem lennének ennyire lerobbanva. Egykori, fényesen csillogó kirakatok üvegablakai dugig a kifakult plakátokkal. Jól odaragasztották őket. Mintha az örökkévalóságnak szánták volna mindegyiket. Mintha az lett volna a célja a plakátragasztóknak, hogy dédunokáink is olvashassák üzeneteiket. Szörnyű látvány! Múltunk, fiatalságunk, városunk, emlékeink lábbal tiprása! Mert ez is hozzátartozik megőrzésre érdemes hagyományainkhoz. A pécskai kenyér, a nagylaki szalámi, a majláthfalvi pirospaprika, a kisiratosi citerazenekar és az aradi tizenhárom mellett.

Tudom, van rá hivatalos, szigorú törvénycikkelyekre hivatkozó, közgazdászi pontossággal megfogalmazott magyarázat. De ettől még nem tudom, mivel fogom megmagyarázni ezt a helyzetet a hamarosan hazalátogató, távolba szakadt aradiaknak, akik a XIII. Alma Mater Véndiák-találkozóra jönnek.