Tudtak valamit…

Mármint eleink. Ez a felismerés a minap ötlött az eszembe, amikor láttam, hogy már a tanévzárás előtt országos megmozdulásra készültek a pedagógusok. Bukarestben már volt egy többezres tiltakozó felvonulás, előbb-utóbb talán vizsga- vagy tanévbojkottáló sztrájk is lesz belőle. 

Visszatérő probléma az oktatásban dolgozók szerény javadalmazása. Évtizedek óta, ha az államgazdaság bajba kerül, az első dolog a pedagógusok megsarcolása. Vagy a bérezésük csökkentésével, esetleg befagyasztásával, vagy pedig a heti normák és az adminisztratív feladatok növelésével. A becsületesen dolgozó pedagógust nem veti fel a pénz sem aktív oktatóként, sem pedig nyugalmazottként. 

Nyugdíjas pedagógusi élményemet mesélem. Egy ezredesi rangban nyugalmazott katonatiszt ismerősöm vagy két évtizeddel ezelőtt érdeklődött a nyugdíjam összege iránt. Mikor megmondtam neki, az volt az első kérdése: És ti, pedagógusok miért nem lázadtok fel? Azt válaszoltam neki, hogy azért, mert nekünk nincs fegyver a kezünkben, mint nektek. Csak információként közlöm: ajánlottam neki, hogy nem kell megmondania az ő (titkos) nyugdíjának összegét, de ha nincs háromszor annyi, mint az enyém, akkor fizetek neki egy kávét. Közölte: megspórolhatom a kávé árát. Aztán az is kiderült, hogy a katonai akadémiával együtt sem volt annyi ledolgozott munkaéve, mint nekem, de még társadalombiztosítást sem fizetett, zsoldjából csak a hadsereg sportegyesülete támogatására vontak le valamit havonta. 

A pedagógus-nyugdíjak nagyságát illusztráló fenti kitérő után, vissza a címhez. Amikor az egyetemen az 1929–33-as gazdasági világválság romániai vetületéről hallgattuk az előadást, osztályharcos tanárunk igencsak lehúzta a vizes lepedőt a történész Nicolae Iorgáról. Nem mint történészről, hanem mint (úgymond) a kapitalista érdekeket kiszolgáló politikusról. Akkor Iorga egy évig volt az ország miniszterelnöke. Ő ugyanis, hogy a hiányos költségvetést némileg helyrebillentse, megvonta a falusi tanítók fizetését, lehetetlen helyzetbe hozva őket – hallottuk. Azt viszont az előadó nem tette hozzá, hogy ugyanakkor az állam a falusi tanítóknak fejenként néhány hektár földet juttatott, hogy annak jövedelméből biztosítsák a megélhetésüket. Ezt a juttatást néhány tíz árra zsugorodva még az 1960-as években is megkapták a pedagógusok, csak a szocialista állam kapzsisága szüntette azt meg. 

Visszatérve eleinkre. A magyar és a román államban is járt a falvakon a tanítói ingyen lakás, ahova a közösség (önkormányzat?) minden évben beszállította a tüzelőt is. S ha már itt tartok, megírom azt is, hogy gyakran eljárok az egykori királyi főgimnázium 1872-ben átadott monumentális épülete előtt. És felnézek a bejárat melletti egykori igazgatói lakásra, amelyben megszületett Kuncz Ödön közgazdász akadémikus és öccse, Kuncz Aladár, a jeles írónk. Édesapjuknak, mint az intézmény igazgatójának kijárt az állami lakás. Utódainak is! 

Bár Magyarországon a tanítókat (jogosan) nevezték a nemzet napszámosainak, azért eleink tudták, miként lehet és kell segíteni rajtuk. A minisztertől a közemberig egyaránt. Klebelsberg Kuno kultuszminiszterként az 1920 után általa kialakított iskolahálózat épületeihez is megterveztette a tanítói lakást. Még a tanyasi iskoláknál is! A tanítóknak a tanév alatt a szülők felváltva hordták az ebédet. Pedig Trianon után a magyar állam igencsak rossz gazdasági körülmények között tengődött. 

És hadd mondjak el egy hozzánk közelebb eső történetet is. Kovács Miska bácsi, néhai kiváló osztályfőnököm mesélte, hogy a világháború után nagyon szűkösen élt mindenki az országban. Ő akkor került Aradra, s lett a Mosóczy telepi iskola matematikatanára, majd igazgatója. Az akkori pedagógusok is elmondhatták azt, amit Caragiale Elveszett levelében a rendőr mondogat: A költségvetésből jövő bérezés igencsak kicsi. S abban a nehéz körülmények között az egyik karácsonyon a szülők valamennyi pedagógust egy-egy inggel lepték meg. Miska bácsi mondta: nekik a munkásszülők összefogása, szerény ajándéka akkor többet jelentett a legmagasabb állami kitüntetésnél. 

Összegezve: az újkori történelem folyamán az oktatók sohasem tartoztak a kiváltságosok közé. De eleink között mindig voltak józanul gondolkodók, hol néhányan, hol többen, akik tudták, hogy a társadalom jövője az iskolától, az oktatók hozzáállásától függ. Ezért őket meg kell becsülni erkölcsileg, s ha lehet anyagilag is. 

Úgy tapasztalom, hogy ez az empátia és az előrelátás hiányzik a jelenlegi hazai politikai vezetésnél.