Újévi levél a fővárosból

A múlt év búcsúztatóját és az új év köszöntését szülővárosomban, minden magyar fővárosában töltöttem. Budapest még karácsony előtt ünnepi díszbe öltözött, a belváros utcái fényárban úsztak, a kirakatok ragyogtak, és egy este a Duna-parton, a csodálatos hidakkal, a kivilágított Parlamenttel, az Országházzal méltán kivívja a külföldi turista csodálatát.

Mondhatni az emberek is jó hangulatban töltötték az ünnepeket. Igaz, az üzletekben a tolongás, a sorbanállás az idősebb korosztálynak inkább fárasztó, de a fogyasztói társadalom törvényei majdnem mindenkit magával sodornak, karácsonykor költeni kell, ajándékok tömegét vásároljuk, és legalább kétszer kell többet enni, mint máskor.

Soha ne legyen rosszabb, mondják még az aggályosan gondolkodók is, akik a napi politikát és a gazdasági előrejelzéseket is figyelik. Ha legalább így maradhatna, még egy jó ideig. De világunk villámgyorsan változik, és többször rossz irányba. Visszapergetem mi minden történt életem folyamán, és hol tartunk most: és megdöbbenek. A nagy háború után, a mi európai világunk két részre oszlott, kapitalizmus és ún. szocializmus, jó szomszédságban egymás mellett, egy kis hidegháborúval fűszerezve. Nekünk jutott a rosszabb, a vörös diktatúra, de túléltük, és a kilencvenes évek meghozták az igazi felszabadulást. Az Unióba szép sorjában beléptünk, előbb mi, magyarok, aztán a románok is, szinte mindenki lelkendezett. Ma már tudjuk, egy kicsit ez is csapda, mint minden történelmi változás. Kelet-Európa kis népei – még ha látszólag önálló királyságok, vagy köztársaságok is voltak – soha nem dönthettek egyedül saját sorsukról. Nem sorolom a történelmi tényeket, csak a mi kis népünkkel példálódzom; egy ideig egy jól fejlődő, tekintélyes és gazdag királyság, aztán Mátyás után török hódoltság, Habsburgok, a XX. században a háborúk alatt csatlósai a nagyhatalmaknak, Berlin diktatúrája, aztán talán a legrosszabb, a Kreml urai ültek a nyakunkra. És mi van most?  Brüsszellel hadakozunk.

Pár nappal ezelőtt hallgattam a magyar miniszterelnök idei első sajtótájékoztatóját. Sok kérdés mindkét oldalról. A konzervatív oldal média képviselői ügyesen terelték a figyelmet a sikerekre, és Orbán Viktor taktikusan, de nem titkolt célszerűséggel ismételte, amit különben mindennap hallunk, olvasunk tévében, rádióban, újságokban, hogy „Magyarország jól teljesít”, az embereknek egyre több a pénzük, új lakások épülnek, és a családtámogatás uniós szinten a legmagasabb. Ez tényleg így van, bár – de erről most nem beszélek – azért van még bőven szegénység is az országban, csak egy kicsit körül kell nézni. Orbán tapasztalt, diplomatikus és nagyon intelligens politikus, aki látja a lényeget és erre koncentrál, de majdnem egyedül van Európában, még ha látszólag szaporodnak is a hasonszőrűek. A sajtókonferencia baloldali kérdezői sem tudták a miniszterelnököt megzavarni, ügyesen kitért a nagyon rázós kérdések elől, a migrációról pedig az eddigi határozott véleménye mellett maradt. A hazai ellenzék utóbbi hetekbeli színjátékát és a brüsszeliek támadását természetesnek veszi, hiszen két, homlokegyenest ellenkező véleményt képviselő tábor harcáról van szó.

Az utóbbi évek uniós politikáját kétségtelenül a migráció kérdése jellemezte. Nincs mit részletezni, ismerjük az álláspontokat, vannak, akik támogatják, vannak, akik ellenzik a bevándorlást. Az indokokat is ismerjük, mindkét oldalon. A konzervatív politika megtartaná Európa nemzeteinek aszuverenitását, és ragaszkodik keresztény kultúránk megőrzéséhez. A liberális oldal mindenben követi a globalizáció vadkapitalista logikáját. Termelés és fogyasztás mindenáron, és ez csak a GDP állandó növekedésével érhető el. Ehhez viszont elegendő munkaerő kell, aminek biztosítása Európában már súlyos problémákat okoz. A világ demográfiai egyenlőtlensége Európa nemzeteit halálra ítélte, a „fekete kontinens” népessége pedig rövid időn belül megduplázódik. Ebben az egyetlen mondatban benne van közeljövőnk legnagyobb és nagyon nehezen kezelhető problémája.

Aki kicsit is intelligens, az látja, tudja, hogy mit kell tenni! Európa politikusai mind-mind „unintelligensek”? (A német kifejezést mi magyarok már régen használjuk – finoman – a dilis, hülye jelzők helyett.)

Több írásomban idéztem már azokat a nyugati véleményeket, melyek világosan megmagyarázzák, hogy mi a lényeg és mit kellene tenni. Hiába! a hivatalos politika követi a pénzvilág utasításait.

A YouTub-on hallgatom egy drezdai professzor előadását a migrációról, aki igyekszik a berlini politikusokat meggyőzni, hogy végre kezdjenek el normálisan gondolkodni. A végén cinikusan megjegyzi: „Tulajdonképpen akármit is teszünk, lezárhatjuk a határokat, szigorú bevándorlási törvényeket hozhatunk, és veszekedhetünk, amíg a tüdőnk bírja, rövid két-három évtized múltán Afrika lakossága egymilliárd emberrel megnövekszik és ezeknek ott már akkor semmijük nem lesz, sem ételük, sem vizük, és akik majd életben maradnak, azok elindulnak északnak, és nincs az a hatalom, amelyik megállíthatja őket.” Vigyázat, fegyverrel ezeket nem lehet leállítani, mert akkor világháború lesz, és előkerül az atomfegyver!

Inkább gondolkozzunk, felejtsük el a GDP-t, az állandó növekedést, a digitális forradalmat, a mesterséges intelligenciát, inkább használjuk azt az emberi logikát, ami még megmaradt, és kezdjünk holnaptól Afrikával foglalkozni.

Itthoni, európai körökben látom a sok értelmes, tehetséges fiatalt, akiket viszont meghülyítenek, azt hiszik, az a jó, ami most van. A világ óriási sebességgel változik, de az ütemét mi tudnánk diktálni. A fékeket kell most jól kezelni, és nem csak saját magunkra kell gondolni, nekünk már van elég, gondoljunk másokra is. Ha földünk javait nem osszuk el igazságosan, és nem vigyázunk a természetre, egyszerűen elpusztulunk. Akkor nem segít az imádság sem, és a hit sem, hogy Isten, Krisztus Urunk majd megsegít. (Ezt hallottam most az ünnepek alatt sokat, ezért emlegetem.) Senki nem segít rajtunk, csak mi magunk.

Ezek a gondolatok kísértek most, itt, a szép Budapesten, de valahogy látom a jövőt és őszintén mondom: aggódom. Az vigasztal csak, hogy nincs hiány kivételesen jól gondolkodó, igazán intelligens egyéniségekben sem – bennük reménykedem.

Minden aradi barátomnak, lapunk olvasóinak egy igazán boldog új évet kíván

Hollai Hehs Ottó