Vezetni kellene, nem uralkodni

Hidegen hagy a konteóláz. Barátom kérésére fintorogva vásároltam meg a HIHETETLEN magazin két különszámát, igyekszem menekülni az összeesküvés elméletek csapdájából. Alaposan átgondolom politikusaink nyilatkozatait. Önálló gondolkodásra törekszem, szuverén emberként döntök, szavazok, veszek részt rendezvényeken. Azt elfogadom, hogy léteznek erők (hatalmasságok, hatalmak), amelyek a maguk javára és kedvére akarják formálni bolygónk (egy részének) és lakóinak sorsát.

Porszem vagyok, tehetetlen. Várok. Kivárok, a hátra levő időmre gondolva, nem is izgulok. Szemlélődöm. Nem éppen szenvtelenül.

A napokban utolért egy levél. Körbe járta a világot, legalább is a mi kicsi magyar világunkat. Megalapozottnak, hihetőnek „akar” tűnni.

Mondanivalója világos (?):

Mi magyarok, szerte a nagyvilágban – az anyaországban, a kisebbségi sorsban, a diaszpórában – azért gyűlöljük, esszük egymást „intézményileg”, „pártilag”, „jobb- és baloldalilag”, mert külső, jól szervezett, fizetett erők, mély konspirációban erre biztatnak, késztetnek bennünket.

Vagyis „megvezetnek” bennünket, ügyesen kihasználják gyarlóságainkat, felszínre hozzák alantas érzelmeinket. Így érik el, hogy egykori súlyunkat, itt a Kárpát-medencében, soha se nyerjük többé vissza.

Ezt hinni, nem akarom. Cáfolni nem tudom.

A magyarok egyenetlenkedése ős okaként emlegetett „turáni átokban” sem hiszek, de Kölcsey sorai a fülemben dobolnak: „Hányszor támadt tenfiad, / Szép hazám kebledre,” és gondolkodom.

Ha a mai példátlan formákat öltő acsarkodásra külső erők rávehetnek bennünket, pocsék egy nemzet vagyunk.

Ha bensőnkből gerjed az egyenetlenkedéshez vezető kóros hatalmi vágy, a kizárólagosságra való törekvés, a méretes kapzsiság, akkor csak abban bízhatunk, hogy a múlt mellett a jelenért, a jövőért is megbűnhődtünk már, különben az Ady Endre Nekünk Mohács kell versében megénekelt sorsot érdemeljük.

Mindezekre rakódik még a kisebbségi élet „magyar vétke”, az önfeladás.

Vezetőinket, pártjainkat figyeljük. Olykor csak a frappánsnak tűnő mocskos stílust érzékeljük, az alantas szándékok rejtve maradnak. Beállunk az egyik oldalra, úszunk, vitetjük magunkat az árral, közhelyeket szajkózunk, értékeinket elhullajtjuk.

Egy valamit képtelenek vagyunk megérteni, elfogadni: nyomorúságos évtizedeink (évszázadaink) miatt mi nem élhetünk olyan jól, mint némely nálunk szerencsésebb nép fiai. Zéró toleranciával és tűrőképességgel kaphatók vagyunk a leglátványosabb hőzöngésre.

Ha valamiben biztosan igaza van a magyar miniszterelnöknek, az nem más, mint a saját erőre és az összefogásra támaszkodó építkezés meghirdetése. Remélem nem hangzatos szólamként, de őszinte szándékként fogalmazta meg ezt.

Amint már leírtam, nem hiszek az összeesküvés elméletekben, de abban se nagyon, hogy a pártokban, a különböző „oldalakban” mégiscsak (elsősorban, valójában) a nemzet sorsának jobbítási szándéka munkál és nem a hatalom megszerzése a lecsupaszított cél.

Lelkem mélyén azért abban reménykedem, hogy ebben nincs igazam. Mert ha úgy lenne, akkor rövidesen egymás torkát is képesek leszünk átharapni.

Vannak dolgok, amiket itt Erdélyben lehetne és kellene először letisztázni. Volt már példa erre hányatott történelmünk során.