„Volt egyszer egy Bolyai Egyetem”

Ez a címe annak az emlékező beszélgetéssorozatnak, ami a Kolozsvári Társaság égisze alatt folyik 2017 tavaszától az egyesület székházában.

Az egyik kezdeményező, egyben az összejövetelek házigazdája, a beszélgetések irányítója dr. Buchwald Péter egykori bolyaista (1958) – gyógyszervegyész, politikus (szenátor, alprefektus), közíró, muzsikus –, aki „annak idején” mint feltaláló, kiváló futballista és teniszező szerzett tekintélyt magának Kolozsváron.

A vetítéssel kísért beszélgetéseken sorra veszik az egyetem egyes karait. Bekapcsolódott a helyi sajtó és a kolozsvári rádió is.

Egyetemi társaim elküldték nekem annak a rádióadásnak a hangfelvételét (18 perc), amely az egykori Bolyai Egyetem „élcsapatát”, a kémia kart mutatta be, egy kora tavaszi beszélgetés alapján.

A rádióriporter bocsánatot kért a szerényebb „hírnevű” karok még élő végzettjeitől, de hagyta magát befolyásolni a jelen levő vegyészektől, s elfogadta ezt a mérhetetlen szakmai gőgre valló már-már eposzi jelzőt.

Gondolom – a fényképen szereplő vegyészektől ez várható volt –, kibontakozott a beszélgetés során egy vita is.

Melyik volt a Bolyai zászlóshajójának tekinthető kémia kar legkiválóbb évfolyama?

Az 1954-ben, vagy az 1958-ban végzettek mondhatják el ezt magukról? (Hogy más évfolyam is pályázhatna erre a titulusra, az nem lehetett téma.)

Mivel engem a vegyészkedéstől meglehetősen messze sodort 1954 szeptembere, bátran állást foglalhatok: kétségtelenül mi voltunk a legnépesebb, a legsokoldalúbb évfolyam, de az 58-asok szakmailag később többet produkáltak. Mégiscsak az ő évfolyamukról került fel „Valaki” a Nobel-díjra jelölt vegyészkutatók listájára.

Nem tudom, helyes-e a Bolyai Egyetem életét mindössze az 1945-ös és az 1959-es évek közé szorítani? Mert volt jogelőd és valamilyen formában van jogutód is. Jogutód? Nem is egy!

Az 50 éves egyetemi találkozónkon magunknak nyomtatott és ünnepélyes keretek között átadott aranydiplomákat látva, Maurer Gyula matematikaprofesszorunk megkérdezte:

– Miért nem a Babeș–Bolyaitól?

– Ha elfogadjuk, akkor szentesítjük az 1959-es felszámolást.

– Jár maguknak aranydiploma a szegedi egyetemről is.

Ezt bizonyítandó, egy papírcetlin „ha két mennyiség egyenlő egy harmadikkal, akkor a két mennyiség egymással is egyenlő” tételből kiindulva bebizonyította, hogy a Tisza-parti egyetem is tekinthető a Bolyai jogutódjának.

Mikor évfolyamtársaim unszolására kérésünket a szegedi egyetemen előterjesztettem, hamar kiderült, hogy még a matematika sem igazi egzakt tudomány. Így lemaradtunk mind az arany-, mind a gyémántdiplomáról. Az is kétséges, hogy élcsapat szerepünket mások is elfogadják. Lényeges-ez?

Volt egyszer egy egyetem!

Mondják, a Bolyai Egyetem az erdélyi magyar kommunista értelmiség bölcsője, az osztályharc melegágya volt.

Való igaz, lelkesen énekeltük a „Zászlósai vagyunk egy új, szabad jövőnek”indulót, de a Bolyain így is magyar(!) értelmiséget neveltek. Különben, elég hamar kijózanodtunk.

Az oktatás színvonaláról minden egyetem esetében lehet vitatkozni.

Kovách Géza – akár fémjelnek is tekinthető –, mint a háborús nemzedék fia egy év alatt négy szemesztert végzett el. Neves professzoroknál vizsgázott.

Évfolyamunkat Fényes Imre, Borbély Samu és a többi elűzött professzor volt tanársegédei tanították.

Mindössze 14 év járt le, miközben lett, élt és megszűnt a Bolyai.

Hőskor: 1945–1948.

Az utolsó három év, 1956–1959 már arra is szolgált, hogy megszüntessék.

Mi, akik még élünk, kihangsúlyozzuk: igen, a Bolyain végeztem.

Tudom hányan és kik élnek Aradon, Pécskán, Temesváron. Két öreg aradi bolyaista nemrégen költözött be az idősek otthonába.

Találkozni? Kellene!

Addig is, ne feledjük, volt egyszer egy Bolyai Egyetem!