Emlékek

Amikor pedagógusi pályafutásunkat kezdtük, még kézzelfogható közelségben, mindössze három évre volt a szövetkezesítés, közismerten a „kollektivizálás” befejezése. A szövetkezetbe bekényszerített egykori magángazdálkodók, földtulajdonosok egy része még reménykedett abban, hogy az egész összeomlik, s ők hamarosan visszakapják javaikat. A téesz istállójában Miska bácsi, mint minden kocsis, reggelente még saját lovait fogta a szekérbe.

Unokaöccse tisztábban látott: a „kollektivizálók” előtt kinyitotta a kaput, kiengedte a jószágokat, vigyék. Másnap reggel felszállt a buszra, és elment a városba munkát keresni. Néhány éven belül sokan követték példáját. Egy évtized múlva a falu a munkaképes férfiak hálóhelyévé alakult. A színben maradt ekéket, vetőgépeket, boronákat, tárcsákat egy ideig még olajozták, aztán beadták ócskavasnak. Az istállókból kivesztek a tehenek, az épületek más rendeltetést kaptak. Végérvényesen eltűnt egy gazdálkodási forma.

Lassan kihalnak azok is, akik emlékeznek reá. Ezeket a tárgyi emlékeket kellene valahogyan átmenteni az utókor számára!