Honvágy

Nagyon messzire szakadt, négy évtizede külföldön élő barátom kéthetente, havonta hív telefonon, olykor fél órán keresztül érdeklődik iskolatársairól, ismerősökről, elhunytakról, iskolájáról. Azt mondja: nincs olyan este, hogy lefekvéskor ne Arad jusson eszébe. Ha húsz-huszonöt évvel fiatalabb lenne, otthagyna mindent, s egy szem fiával jönne, mert olyan jó lenne a régi haverokkal beszélgetni, egy pohár bort meginni. Meg feleleveníteni a régi „marhaságokat”. (Az ő kifejezése!) Ott nincs kivel beülnie egy kávéra sem.

Manapság kiment a divatból a honvágy fogalma. Évente emberek milliói hagyják el szülőföldjüket, s telepszenek át új hazába. Nem a politikai üldözöttként vagy megélhetési kényszerből nekiindulókra gondolok. Nekik valós okaik vannak, hogy az őket üldöző, életüket, szabadságukat fenyegető hatalom elől, avagy családjukat mentve a háborús övezetekből, vagy az éhenhalástól fenyegetve meneküljenek szülőhazájukról.

A migyermekeinkre, barátainkra, volt tanítványainkra utalok. Akik néhány éve innen mentek el, találtak valahol megélhetést, s azóta talán még életjelt sem adnak magukról.  (Hála Istennek) jól érzik magukat új hazájukban, élik világukat. Még az érettségi találkozókra sem jönnek el. Egyikük szüleivel beszélgettem a minap. Kérdeztem, mikor jön látogatóba fiuk. – Nem akar többet hazajönni, inkább nekünk küldi a pénzt a repülőjegyre – jött a válasz.

Nem kommentálom, csak magamban filozofálgatok: a viszonylagos jólét milyen hamar feledteti az évszázados, évezredes gyökereket! Az egykori barátokat, játszó- és iskolatársakat, a gyermekcsínyeket. Olykor még a szülőket is!

Úgy tűnik, a liberalizmus nem az érzelmek életfilozófiája!