Járdaseprés

Még tombol a hőség, amikor e sorokat leírom. De nem csak Szent Mihály útján érkezik lassan az ősz, hanem a Dragalina, az egykori Apponyi úton is. Erre utalnak a járdán sokasodó lehulló levelek, melyeket helyenként kupacokba gyűjt a szél. Nincs, ki összegyűjtse, az utcaseprőnek csak a kocsiúti részen kötelessége sepregetni.

Sokáig felháborodtam azon a tényen, hogy a szomszédságunkban lévő több tanintézet közül csupán egyetlen előtt takarítják rendszeresen a járdát. A többi előtt télen olykor magasszárú cipőt is ellepő frissen hullt hóban kell utat taposni, az olvadásig azon a síkos ösvényen csúszkálnak a gyalogosok.  

Most már nem csodálkozom a helyzeten! Megtudtam ugyanis, hogy tanintézeteink zöme csak minimális létszámú takarítószemélyzettel rendelkezik. Amennyit kiutal számukra a minisztérium vagy a helyi költségvetés. Köztük jelentős tanintézetek, ahol mindössze fél (!) normás takarítói állás szerepel a státuszon.

Tisztelt Miniszter Úr! Sokan olvastunk a japán oktatásban dívó szokásról, hogy az utolsó órát követően tanárok és diákok egy negyed órán keresztül takarítanak saját osztályukban. Nyilván más higiéniai körülmények között, otthon más szokásokat látó diákokkal. De még a Felkelő Nap országában sem hallottuk, hogy a folyosókon és az iskola előtti járdán a tanárok, diákok sepregetnének!

Ha Ön ezt a rendszert szeretné meghonosítani ezeken a tájakon, akkor jó példával kellene elöl járnia. Mondjuk avval, hogy államtitkáraival, irodavezetőivel felváltva seperjék fel a járdát, takarítsák el a havat a minisztérium előtt. Ez lenne a demokratikus, nemde? Ha ezt látnák a pedagógusok, diákok, talán ők, meg a szülők sem háborognának a jelenlegi lehetetlen állapotokon.