Szégyen

Nem vitás, hogy az anyaország sportklubjai közül ma is a Ferencvárosnak van a legnagyobb szurkolótábora. Ismerek olyan személyeket, akik egy-egy közvetített Fradi-meccset odahaza zöld-fehér trikóban, ugyanilyen színű sállal a nyakban szurkolják végig. Akad olyan is, aki egy jelentősebb mérkőzésre rendszeresen Bécsből utazik Budapestig, s éjszaka vissza, mert reggel munkába megy.

Népszerűsége annak is tudható, hogy az FTC mindig a nemzeti vonalnak volt a jelképe. Ezért próbálták szétcincálni a kommunisták is. Sikertelenül, mert a Kinizsire átkeresztelt csapat akkor is megállta a helyét, a szurkolók tízezrei gyűltek egybe vasárnaponként szurkolni, utána meg inni egy „ferencvárosi koktélt” (Moldova: Egy deci rum két deci rummal jól összekeverve) valamelyik kiskocsmában.

Miért emlegetem ezt éppen most? Bevallom: szokásommal ellentétben a múlt héten megnéztem a ferencvárosiak mérkőzését a tiranai csapatocskával. Könnyű meccs végén örülni akartam egy várható magyar sikernek.

A sporteredményeket figyelemmel kísérők tudják: nem sikerült. Az „aranylábú” fiúk itthon kaptak ki. Még a vereséget is el lehet(ne) viselni, ha azt egy becsületesen küzdő csapat szenvedi el. Ezt viszont nem lehet elmondani a magyar bajnokról. Rég nem láttam 120 perc alatt ilyen lélektelenül, elképzelés nélkül játszani egy focicsapatot, mint azon az estén a Fradit. Azért a pénzért, amennyit ők bezsebelnek csak lézengtek a pályán! Ezért kár volt drága pénzért külföldi játékosokat, egy egész hátvédsort szerződtetni!

A fiúk helyében én nagyon szégyellném magam. Őket nem sokat érdekli!