Gazdaság

Bizonyosan nem csupán én észlelem, hogy az utóbbi másfél-két évtizedben mennyire elszaporodtak a gyógyszertárak.

Kaptam egy küldeményt a világhálón a cárok fából épült nyaralójáról. A felvételek szépek, az egykori gazdák jó ízléséről tanúskodnak.

Hallom, hogy Litvániában egy százoldalas tankönyvbe foglalták a teendőket egy esetleges háború kitörésekor.

Valamit keresek az összegyűlt, témák szerint dossziékba csoportosított rengeteg papírom (jegyzetek, újságkivágások, meghívók) között.

Naponta egy-két tévéhíradót nézek meg, minden esetben a magyar vagy román közszolgálati televízióét.

Balta János megjelent írása bátorított fel. Még akkor is, ha olvastam a végén zárójelbe tett megjegyzést. Én a cikkíróval értek egyet.

Az én generációm tagjai az ötvenes-hatvanas években úgy tekintettek Jugoszláviára, mint az ígéret földjére.

A szólásmondás szerint az újságírónak a téma az utcán hever. Nekem is, de engem a kutyasétáltatás juttat szinte minden nap újabb témához.

A karácsonyi szent ünnepek alatt Ferenc pápa többször is szóvá tette, a médiában részletezték is, hogy a világon 100-400 millió közé tehető az üldözött keresztények száma.

Közeledünk a 21. század második évtizedének a közepéhez, addig már csak a 2015-ös évnek kell eltelnie.

Hallgattam, néztem a rádióban, tévében elhangzott karácsonyi híreket, tudósításokat. Többek között az utóbbi években megváltozott szokásokról.

Egymást érik a közép- és kelet-európai országokat a bírálatok az Európai Unió vagy néhány nagyhatalom részéről.

Nem csodálom, hogy a hazai élelmiszeripar (is) igyekszik valahogyan kibújni az unió által megállapított kánonokból.

Nem tévedek, ha állítom: csak néhány európai ország (lásd Luxemburg) polgárai nem nosztalgiáznak a hatvanas-hetvenes évek után.

Nem részletezem, miért nem kedvelem a sorozatokat. Csak annyit: mert órarendszerűen kell odaülni a képernyő elé, félretéve minden egyéb tennivalót. De sorolhatnám egyéb kifogásaimat is.