Az új év, Isten adta nagy lehetőség

„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.”

                                                                                                         /Préd.  3,1/

Teremtő Istenünk a nagy ajándékozó. Ismeri életünket, földi és örökkévaló szükségeinket. A legnagyobb ajándékot Ő adta számunkra: életünk megmentőjét, Jézus Krisztust. Úgy tűnik, hogy Isten ezt az ajándékot nem csomagolta be ünnepélyesen. A legszerényebb körülmények között, egy betlehemi istállóban jött e világra. Jézus, a világ teremtésének aktív résztvevője hajlandó volt egy időre lemondani örökkévaló dicsőségéről és porból lett emberi test kereteiben eljönni, hogy át tudja vállalni a bűn miatt az emberre kimondott halálos ítéletet. Isteni formájában ugyanis, halhatatlan lévén, életáldozata nem következhetett volna be.

Amikor a „rendelt idő” elérkezett az útkészítő, Keresztelő János megkezdte a lelkek felkészítését a Megváltó fogadására egy rövid prédikációval: „térjetek meg, tartsatok bűnbánatot, mert elközelített a mennyeknek országa”. (Máté 3, 2) Nos, ez a felhívás napjainkig érvényes, oly módon, hogy aki tudomásul veszi, hogy bűneitől egyedül csak Jézus Krisztus keresztáldozata révén szabadulhat meg, és hittel elfogadja magára nézve Jézus helyettes áldozatát, az szabad utat nyer Isten csodálatos örök országába. Remek tömörséggel fogalmazza meg ezt Péter apostol. „Mert Krisztus is szenvedett egyszer a bűnökért, az Igaz a nem igazakért, hogy Istenhez vezessen minket…” (1 Péter 3, 16)

Kedves nemzettársaim! Napjaink emberének nagy gondja, hogy „elromlott” a bűnfelismerő képessége. Így azonban nem érzi szükségét annak, hogy kérje Isten bocsánatát. Bár többször használjuk a bocsánatkérő szavakat: elnézést, tévedtem, hibáztam, ne haragudj… (bocs), mégis, amikor Isten előtt alázatosan el kellene ismernünk vétkes, bűnös voltunkat, nehezen nyílik meg a szánk. Valami nagy presztízsveszteségként éljük meg a bocsánatkérés szükségszerűségét. Ha a történelem folyamán magyar népünk le tudott volna mondani büszkeségéről, hogy térdre boruljon az előtt, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, nem „zsebkendőnyi” országa lenne, és mint virágzó, boldog nép lakná a néki adott Isten áldotta hazát.

Most, amikor Isten kegyelméből egy új esztendőbe léptünk, tudatában kell legyünk annak is, amit az ige úgy fogalmaz meg, hogy: „Mindennek a vége pedig már közel van…” (1 Péter 4, 7) Egy, az örökkévalóság oldaláról tekintve  rövid földi életünk van. Nagy, Istentől kapott lehetőség arra, hogy az örök üdvösség birtokába jussunk.  Sokak által ismert egy 13 éves kisleány sírfelirata: „élt eleget”! A felirat azt tükrözi, hogy rövid földi élete elég volt arra, hogy Isten kegyelmét elnyerje, és az üdvösség birtokosa legyen. Mások számára 70-80-90 év sem elég! Van, aki e szűkre szabott földi életből akar mennyországot csinálni, mert csak a múlandó anyagi világra koncentrál. Nem vesz tudomást arról, hogy fizikai testünk, ha akarjuk, ha nem, lassan biológiailag leépül. Istentől kapott lelkünk, lényünknek tudatos, érző része túléli azt, ami porból lett. Fontos: Isten kegyelmét, az örök életet, az ige szerint megnyerni csak e földi testben lehet. Ezt maga Jézus Krisztus jelentette ki, amikor a gutaütöttet meggyógyította: „Az Emberfiának van hatalma a bűnöket megbocsátani a földön…” (Márk 2, 10)  Utána lezárul a lehetőség, mert „amerre dől a fa”, ott marad. A fa pedig mindig arra dől, amerre életében hajlott! Végzetes, helyrehozhatatlan hibát követ el, aki az Isten-adta élet nagy lehetőségét kihagyja.

Kedves magyar testvéreim, Isten nevünket egy vérrel szerzett ország anyakönyvébe, az élet könyvébe szeretné beírni: György, Magdolna, Júlia, Gábor… ott van-e már neved az élet könyvében? Figyelem: ez a mi akaratunktól, saját döntésünktől függ: elkérem Isten kegyelmét, vagy nem! Ebből eredően viszont érthető, hogy mind a mennyben, mind a pokolban csak önkéntesek lesznek! Ez nem tréfa, élet–halál kérdése! Az idő múlása a hívőt Krisztushoz viszi közelebb. Vagy úgy, hogy Ő jön el értünk, vagy úgy, hogy mi megyünk hozzá. Adja Isten, hogy minél több magyar ember szívében csendüljön fel a reményt sugárzó kedves ének: „Égi trombiták, ha zengnek, ha e földi lét lejár, mert a fényes hajnal már elérkezett, majd ha Isten népe Krisztus hívó szózatára vár, vére érdemében én is ott leszek. Ha az Úr nevem kiáltja, vére érdemében én is ott leszek…” Az üdvösség reményében kívánok minden kedves nemzettársamnak kegyelemmel teljes boldog új évet.

Bátkai Sándor