Szeretet és szenvedés

„Jézus azért, mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja és az a tanítvány, akit szeret vala, monda az ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad! Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád!

És ettől az órától magához fogadá azt az a tanítvány.”

Jn.19, 26–27.

Kedves Testvéreim! Hálásak vagyunk, mennyei Atyánknak, hogy ebben az évben is megadta érnünk az anyák napját. Amint tudjuk, ezen a napon az egész keresztyén világ az édesanyákra emlékezik. Ma mi is őket köszöntjük szeretettel, és értük adunk hálát Istennek teljes szívünkből és lelkünkből. Másképp el sem tudnánk képzelni. Örömmel köszönti minden gyermek egy csokor virággal, egy meleg öleléssel, egy édes, kedves csókkal, azt, aki számára Isten után a legdrágább a világon, az édesanyját. És tegyük hozzá, ez így jó, így szép, és ezt így illik tenni. Azt mondják, hogy akik megtagadják, és elvetik édesanyjukat, a bajban, szenvedésben, de különösen halálos ágyukon eszükbe jutnak, és rájuk gondolnak.

Hitlerről olvastam, hogy amikor halálára készülődött, és mielőtt véget vetett volna életének, az édesanyja fényképét nézegette, simogatta, amit meg is találtak mellette. Hát igen, ilyen az élet. Egyszer mindenki elgondolkodik azon, hogy ki szülte, táplálta, nevelte, ki hozta érte a legtöbb áldozatot, és kitől kapta a legtöbb jót az életben. Milyen nagy kegyelem, hogy mi ezt a mai napon, és minden évben az anyák napján megtehetjük. Szeretetünket, tiszteletünket, megbecsülésünket bebizonyíthatjuk, még azok is, akiknek már nem él az édesanyjuk.

Testvéreim! Jézus mindig is tisztelte, becsülte és szerette Édesanyját. József korai halála után, harmincéves koráig, míg el nem kezdte isteni munkáját, ő viselte gondját, de még a családnak is. Jézus követése gyermeki voltunk szükségképpeni velejárója a szülőkről való gondoskodás. Erre tanít ez az Ige, erre tanít Jézus. A haláltusáját vívó Fiú, a kín és szenvedések tüzében, mikor fejét alig tudja már felemelni, végigtekint a kereszt körül állókon, és meglátja anyját, aki Jánosra, a szeretett tanítványra borulva sír és szenved. Könnyei ellepik az arcát. Nem kiált, és nem lármáz. Nem is tiltakozik. Ahogy az agg Simeon megjövendölte: lelkét áthatja az éles tőr. A keresztig is végig követte fia szenvedését, megkorbácsolását, töviskoronázását, az utat a Golgotáig, és most, amikor haldoklik, ott van a kereszt alatt. Végig kitart mellette.

De hát az anyai szív választhatott volna más utat? „Elfeledkezhetik-e az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe gyümölcsén?” (És 49, 15.) Gondoljuk csak meg, hogy mi mehetett végbe anyai szívében, látva szenvedő és haldokló fiát. Ez az a kegyelem, gondolhatta, melyről az Angyal szólt Jézus fogantatásának hírüladásakor? Ennek örüljön? Ez a megígért boldogság? Megszülte, világra hozta, felnevelte, hogy eltemesse? Ki fog róla tovább gondoskodni, kire támaszkodhat a jövőben? Mi lesz vele, ha már nem lesz az, akit a halálig szeret? Még nagyobb fájdalom öntötte el a szívét.

Ekkor megszólal a másik szerető szív, a Fiú szíve, mely az előbbinek része. A világ Megváltója, mielőtt befejezné a megváltás drága művét, mielőtt kimondaná, hogy „Elvégeztetett”, mielőtt letenné lelkét az Atya kezébe, bizonyságát adja szíve gondoskodó szeretetének. Ennél soha nem tett többet és nagyobbat a világon egyetlen emberfia sem. „Mikor látja vala, hogy ott áll az ő anyja, és az a tanítvány, akit szeret vala, mondá az Ő anyjának: Asszony, ímhol a te fiad. Azután monda a tanítványnak: Ímhol a te anyád.”

Mit tett itt Jézus? Lélekben ugyan, de mégis valóságosan lehajolt, magához ölelte, és szívébe csókolta szeretetét, mely örökre megnyugtatta Édesanyját, aki viszonzásul ugyanazt tette szeretett gyermekével. Erre van ma is szükségünk. Ettől lesz szebb és boldogabb az élet, és az ilyen áldozatok által születik újjá a világ, mely – mondjon bárki, bármit – ma is várja az Isten fiainak megjelenését, akik elhozzák Jézust és Benne az új élet csiráját.

Ímhol a te fiad, ímhol a te anyád. Ezekkel a szavakkal irányítja Urunk ma is, most is a szülők figyelmét gyermekeikre, azután a gyermekek figyelmét szüleikre. Mit tanácsol? Bízzatok egymásban, és bízzátok is magatokat egymásra bátran és szeretettel. Szülők és gyermekek, testvérek és barátok, rokonok, ismerősök és mindnyájan, fogjátok meg egymás kezét, úgy, hogy soha nem engeditek el. Tudjátok miért? Azért, mert úgy a szülőnek, mint a gyermeknek, és mindenkinek mindenkor szüksége van, és lesz egy segítő, támogató és simogató kézre. Gondoljuk csak meg jól. Öregszünk, gyengülünk, egyre jobban jönnek elő ilyen, olyan gondok, bajok az életünkben. Egyedül is maradhatunk. Ismerős az, hogy a szülő felneveli a sok gyermeket, de azok már nem gondoskodnak róla. Én magam is ismertem ilyen esetet. Ragadjuk meg hát először Isten hatalmas kezét és azután egymás kezét is. Soha nem fogjuk megbánni. Ragaszkodjunk mindenkihez, és szeressük nagyon egymást.

Hogy végződik az Ige? Ettől az órától fogva otthonába fogadta őt az a tanítvány. Miért tehette ezt meg János? Azért, mert már először a szívébe fogadta őt. Így, ha a szívében volt helye, akkor a lakásában, az otthonában is volt. Mi tehát a megoldás? Először szívembe fogadom Jézust, általa és érette a másikat, akinek megfogom a kezét, és együtt megyünk el, együtt járunk, együtt élünk, törődünk egymással, és egymásra gondot viselünk szeretetben. Így legyen! Ezt tegyük, és mindenkor boldogok leszünk. Ámen.

Józsa Ferencz

lelkipásztor