65 éves öregdiák találkozó Csíkszeredában

1948 márciusában elkobozták a gyulafehérvári Majláth Főgimnáziumot, ezért az utolsó évemet „száműzöttként”, Csíkszeredában végeztem az 1948–1949 tanévben, ahová magammal vittem a fehérvári alma mater szellemét!

  Az osztály tanulóinak száma 67-re emelkedett: 23-an reálisták, 44-en latinisták voltunk. Valamennyien olyan emberekké nőttek fel, akik méltóak a megbecsülésre – orvosok, tanárok, írók, mérnökök, fontos tényezői lettek a társadalomnak.

  Az öregdiák mindig visszatér, hogy méltó keretek között ünnepelhesse az életbe való kilépésének 65. évfordulóját. Amilyen szélsebesen gyűlnek a hátunk mögött az évek, csaknem úgy apadnak soraink. Ami még ennél is fájóbb, a találkozás lélekemelő pillanatában rádöbbenni arra, hogy nagyra becsült tanáraink és 41 szeretett osztálytársunk örök nyugalomra tért és 13-an betegségük miatt már nem lehettek velünk.

  Visszatértünk ideig-óráig, és átléptük alma materünk küszöbét, hogy újból erőt merítsünk a ragaszkodó kézfogásból és ölelésből, s így a tegnapi emlékek és még esetleges tervek között kiigazított lépéssel haladhassunk tovább. Újból ifjú diákok voltunk ezen a találkozón, örvendve, hogy vagyunk!

  A Márton Áron és a Segítő Mária Líceum parkjában gyülekeztünk, ahol minden öregdiáknak a mellére tűztek egy névjegykártyát, amelyen az érettségi fényképe is tündökölt, majd az osztályba ballagtunk. Az osztályfőnöki órát a hajdani titkárnő, a 94 éves Császár (Molnárné) Jolán vezette, ahol a legszebb éveimben kötött barátságok emlékeit idéztük fel. Vidám percek keltésére, ,,az alkudozás” sikere reményében felolvastuk: Szakály Éva Élet vagy halál cimű versét, amely így kezdődik: „Uram, ma lettem nyolcvanéves / Túl gyorsan múltak el az évek / Még oly sokat szeretnék élni / Úgy szeretnék nyolcvanegy lenni. / A pár kis tervem ami még lenne / Ha tán több időt igényelne / S egy év nem lenne elegendő / Add, hogy legyek nyolcvankettő.” És így tovább, százig…

  A hálaadó szentmisének a gimnázium kápolnája adott helyet, amelyet Simon Gáspár spirituális celebrált, majd pedig az elhunyt osztályfőnökünk, osztálytársaink kopjafájánál elhelyeztük kegyeletünk öröknyíló koszorúját, adózva felejthetetlen emléküknek. Majd egy ünnepi asztal mellet folytattuk a visszaemlékezést, megfogadva, hogy akik vagyunk, tovább elmélkedünk Ilyés Gyula vallomásán: ,,Örökre szép, ami szép volt egykoron” és Reményik Sándor sorain : „Itt bennem valami remeg, / Mert nem tudom, soha sem tudom // Hogy szoríthatom még a kezet /Amit most elengedek”

                                                                                              A visszatért diák

                                                                                                Rácz István