„A gyökereinkhez ragaszkodnunk kell”

Június első szombatja a Nemzedékek találkozójának napja a Bartók Béla Elméleti Líceumban. Az alma mater hívó szavára hallgatva idén is véndiákok és pedagógusok százai vettek részt a Diákházban megtartott hagyományos ünnepségen, a szépen felújított iskolában megtartott osztályfőnöki órákon és az osztálytalálkozókon.

Az iskolával szomszédos Diákházban összegyűlt több mint háromszáz, zömmel deresedő  hajú véndiákot Virginás Tar Judit iskolaigazgató köszöntötte. „Ritka az olyan ünnep, amelyet valamennyi generációhoz tartozó pedagógus és diák a magáénak érezheti – ilyen ünnepi esemény a Nemzedékek találkozója” – mondta Virginás Tar Judit, aki a messzi földről hazaérkezett véndiákok számára felidézte az alma mater utolsó húsz esztendejének legfontosabb történéseit. A tíz esztendeje elballagott osztályok nevében Sütő Egeressy Zsuzsa doktorandusz szólt „kedves iskolájához”, amelynek megköszönte, hogy „kíváncsi, konok, kitartó generáció lettünk.” A „20 évesek” nevében Jánosi Tímea, a Gerhardinum Katolikus Líceum tanárnője értékelte a magyar pedagógusok munkáját, aminek eredménye ennyi év után már látható: ha miniszterek nem is kerültek ki soraikból, de rendes, becsületes, családszerető emberekké váltak valamennyien. A „30 évesek” nevében Bárányi Ildikó felidézte, hogyan tekintettek az érettségizők annak idején a harmincéves találkozójukra összegyűlt véndiákokra: „Úristen, ezek nagyon öregek, még van kedvük találkozni?! Innen nézve ezt egészen másként élem meg és azt üzenem a mai végzősöknek: érettségi után is van élet!” Az ötvenéves találkozóra össszegyűlt mintegy 25 véndiák nevében szóló Szekeres Gábor felidézte az elmúlt fél évszázad személyes küzdelmeit és levonta annak tanulságait a fiatalabb generációk számára.

A Bartók Béla Alapítvány minden évben díjazza az iskola kiemelkedő eredményeket elért diákjait. A pénzjutalmakat hagyományosan a Nemzedék találkozója keretében adja át Halász Ferenc elnök és Toró László kurátor a tantárgyolimpiákon, különféle vetélkedőkön, tudományos ülésszakokon és sportversenyeken legjobban szerepelt „bartókos” diákoknak. Idén valamennyi korosztályhoz tartozó 31 diák részesült össszesen 1600 lej értékű pénzjutalomban, amelyet a teljesítmény értékével arányosan osztottak el közöttük az alapítvány kurátorai. A véndiákok nagy tapssal jutalmazták a színpadra kiállított díjazottak teljesítményét.

Az ünnepség befejező részében a Bartók Béla Líceum kórusának, társasági- és néptánc-csoportjainak, gitáros- és citerazenekarának, legjobb népdalénekeseinek és versmondóinak tapsolhatott a Diákház közönsége. A kerek évfordulós osztálytalálkozókra érkezett véndiákok osztályfőnöki órákon számoltak be az érettségi óta eltelt évtizedek eseményeiről, a Nemzedékek találkozójának többi részvevője kötetlen beszélgetésen vett részt a líceum disztermében.

 

Álmodtam egy világot magamnak

A Budapesten élő Bárányi Ildikó, a Nemzeti Tankönyvkiadó üzletág vezetője harmincéves érettségi találkozójára érkezett haza Temesvárra. Kicsengetési kártyájuk egyik mottójában az Edda művektől idéztek néhány, a ballagók között azóta szállóigévé vált sort: „Álmodtam egy világot magamnak,/Itt állok a kapui előtt./Adj erőt, hogy be tudjak lépni,/Van hitem a magas falak előtt.”

– Mi vált valóra az akkor megálmodott világból?

 – Mi 1981-ben, egy meglehetősen sötét időszakban érettségiztünk. amikor a diktatúra alól való felszabadulás tényleg egy álomnak tűnt.  Az, hogy ez valóra vált, számomra most is szinte hihetetlen. Az ember a jó dolgokat könnyen veszi: megdőlt a diktatúra, most itt a szabadság, ez már természetes, most lehet kezdeni sírni az összes többi miatt. Én úgy gondolom, nem kellene sírni, néha visssza kellene gondolni arra: érettségiző korunkban mi nem is gondolhattunk rá, hogy valaha is kitehetjük a lábunkat az országból! Nem hittük, hogy ilyen választási szabadság jöhet el, ez csak egy álom volt, ami valóra vált.

– Mire volt elég az útravaló, amivel kilépett az iskola kapuján?

– Nekem tényleg jól jött az, hogy sokkal edzettebb voltam, mint  magyarországi kortársaim, ez előnyömre vált. Egyrészt sokkal jobban viseltem a „gyűrődést”,  másrészt talpraesettebb voltam, amikor fel kellett találjam magam, nem siránkoztam, hanem tettem a dolgom. Az iskola egy védett közeget jelentett számunkra, megpróbáltak megóvni attól, ami az iskola falain kívül zajlott, illetve felkészítettek rá, hogy helyt álljunk ilyen helyzetben is. Azt hiszem, ez mindenkinek jól jött, attól függetlenül, hogy hova vetette a sors, Izraelbe, Németországba, Magyarországra vagy Amerikába.

– Mit üzen a mai végzősöknek?

– Én elsősorban azt tanácsolnám nekik, hogy ragaszkodjanak a gyökereikhez: valahova tartozni kell, érezni kell, hogy van egy közösség, amiből kinőttek, egy ilyen háttér erőt ad tovább lépni az életben.