Az Aradi Magyar Király Főgimnázium és Reálgimnázium közös épületét az 1918–19-es tanév májusában átvette a román állam, s ezzel megszüntette az ottani magyar nyelvű oktatást. Az iskola a továbbiakban a Moise Nicoară Líceum nevet vette fel.
Ekkor az Aradi Római Katolikus Egyházközség engedélyt kért a Főgimnáziumnak felekezeti iskolaként való működésére. Az újonnan létesült Kormányzótanács az engedélyt megadta, így 1919 nyarán létrejött az Aradi Római Katolikus Főgimnázium. Épület híján a következő tanévet a tanulók az akkori Polgári Leányiskolában (jelenleg Ghiba Birta Líceum) 1919. október 15-én kezdték el igen nehéz körülmények között, amelyek nem javultak a következő években sem. Az Aradi Római Katolikus Egyházközség vezetősége a tarthatatlan állapotok láttán a sajtóban felhívást tett közzé új iskolaépület létrehozására. A felhívásra egy emberként válaszolt az akkori magyar társadalom, sok ezren adakoztak kisebb-nagyobb összeget, sőt a templomban is gyűjtés indult a hívek körében. A gyűjtés eredményeként, illetve az Aradi Római Katolikus Egyházközség támogatásával 1923-ra a Kálvin János utcában felépült az új iskolaépület, amelynek gondnoka az Aradi Minorita Rend lett. Ezzel az idén 90 éves épületben kezdetét vette az a korszak, amelyben 25 évig működött a Római Katolikus Főgimnázium.
Történelmi viharokban edzett osztály
1940 őszén kezdték el gimnáziumi tanulmányaikat osztályunk tanulói, akiknek az útját a következő nyolc év alatt számos történelmi esemény kísérte. Kitört a második világháború, amelynek a szele 1941 végén Aradot is megérintette: iskolánk épületét német katonai kórházzá alakították (egyedüli aradi tanintézményként). Az osztályokat a városban szórták szét, majd később az iskola a Flórián (Csajkovszkij) utcai bentlakásba költözött, ahol legalább együtt voltak a tanárok a diákjaikkal. Közben véget ért a nagy világégés, eljött a várva várt béke, amely számunkra végre megnyugvást jelentett, mivel 1945 őszén újra megkaptuk a sokszor felfüggesztett nyilvánossági jogot, megindulhatott a teljes körű oktatás. A változatosság kedvéért iskolánkat most szovjet katonai kórházzá alakították, maradtunk tehát továbbra is a Flórián utcai kis épületben, ahol elkezdhettük a hatodik gimnáziumi osztályt. Új színfoltként – iskoláskorunk történetében először – együtt járhattunk a lányokkal. Az új fordulat 1947 őszén következett be, amikor is nyolcadikos diákként, hat év megpróbáltatásai után visszaköltözhettünk a Főgimnázium visszakapott épületébe.
Az 1948. júniusi tanévzáró ünnepségünk egybeesett a gazdasági életben elkezdett államosításokkal, amikor tízezrek veszítettek el máról holnapra a vagyonukat, köztük néhány osztálytársunk szülei is. Következett a nagyváradi érettségi, ahol az idegen környezetben szépen helytálltunk, Fekete Borbála és jómagam alig maradtunk el az első három helyezettől, akik otthon vizsgázva, mindnyájan váradiak voltak. Végül is, az őszi szessziót követően, mind a 35-en sikeresen abszolváltunk. Elbúcsúztunk egymástól, a tanárainktól, a gimnáziumtól, és akkor még nem tudhattuk, hogy a tanügyi reform a többi felekezeti iskolával együtt rövidesen a mienket is megszünteti, ezért mi leszünk a Katolikus Főgimnázium utolsó végzősei.
Az élet azonban ment tovább, közülünk 18-an felsőfokú végzettséget szereztek, többségünk családot alapított, sikerrel boldogult a munkahelyén is, az osztály kis része külföldre távozott. Elkezdődtek az osztálytalálkozók, eleinte tíz-, majd ötévenként, sőt párszor évente is. Időközben azonban soraink lassan fogyatkozni kezdtek. Előbb valamennyi tanárunk távozott, majd magunk is egyre kevesebben maradtunk.
Mindvégig betartottuk azt a fogadalmunkat, hogy tartani fogjuk a kapcsolatot, ami azt bizonyította, hogy osztályunkban erős közösségi szellem dominált, szerettük és tiszteltük iskolánkat, becsültük és ragaszkodtunk egymáshoz, őszinte barátok maradtunk. A harmincötből, sajnos már csak tizennégyen vagyunk életben, fele itthon, fele külföldön. Június 25-én, kedden a Római Katolikus Főgimnázium utolsó végzős diákjai fogják majd 65 éves – joggal állítható: történelmi – találkozójukat megtartani, sorrendben a tizenötödiket.
Nagyon kevesen leszünk, de így is együtt fogunk emlékezni nagyra becsült igazgatóinkra, Fischer Aladárra és dr. Berthe Nándorra, szeretett osztályfőnökünkre, dr. Schweitzer Józsefre, de kegyelettel gondolunk Bălănescu Alexandru, Calvasina Károly, Drăgulescu Antoniu, Fábián György, Ficzay Dénes, dr. Gruber Ernő, Hajós Imre, K. Mang Ilona, dr. Petz Lipót, Steinhübel Lajos, Ürmőssy Jenő és Willer Elemér tanárainkra, továbbá Balogh Éva, Bickel Ella, Dengl Károly, Ferenczy István, Galbácsi László, Horosnyi Zoltán, Illés Klára, Kelly László, Kirch Ilona, Kovalovszky Edit, Mann Tamás, Margócsy László, Mózer István, Nagy József, Pankovits Ferenc, Perényi János, Pozderka Béla, Szabó Ilona, Szarvady Gyula, Szentgyörgyi Emil és Török Árpád osztálytársainkra.
Piros Dénes
Hozzászólások