A kísértet Stradivarin játszott

Egy címben a „kísértet” szó eléggé szokatlan, a Stradivari úgyszintén. Ha ráadásul a kísértet – aki főleg irodalmi művekben, filmekben szokott feltűnni és tudomásom szerint soha nem hegedül(t) – egy híres hangszeren játszik, az egyenesen világpremier.

Kísértetekről mindenki hallott, a világhíres Stradivariról is sokan (a komoly zene kedvelői bizonyosan). A tegnapelőtt, szerdán késő délután a Jelen Ház kávézójában (ahol a pótszékeket is elfoglalták) az Aradi Magyar Napok keretében a Kölcsey Egyesület égisze alatt bemutatott, A kísértet Stradivarin játszott c. kötet nagy valószínűséggel élénk érdeklődésre számíthat. Annál is inkább, mert szerzője (Sz. Benedek István) annak idején az aradi magyar középiskola diákja volt, és nem ez az első, nagy sikerű könyve, amely Aradon, az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában megjelent az elmúlt években. Amúgy a hosszú ideje Németországban élő szerző nemzetközi viszonylatban is elismert, számos szakmunkát publikált vegyész, a szépirodalom számára amolyan kedvtelés, kiruccanás egy más területre. És hobbiját magas szinten műveli.

A kiadó nevében Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője többek között azt emelte ki, hogy a könyv olvasásakor mintha a Da Vinci-kód világába került volna, megemlítve: a szerző nagyon sokat utazott, a világ számos táját bejárta, mostani műve kultúrtörténetbe ágyazott krimi, avagy krimiköretű útirajz, a kettő keveréke és valami más is – a témát tovább variálhatnánk.

Egészen biztos azonban, teszi hozzá e cikk szerzője, hogy e mű nem születhetett volna meg, ha az író nem rendelkezik fölényes tudással, műveltséggel az adott témában.

Fekete Károly, a rendező Kölcsey Egyesület alelnöke azzal indította ismertetőjét, hogy a könyv olvasása közben jött rá, milyen nehéz feladatra vállalkozott a bemutatást társszereplőként vállalva. Mit lehet mondani egy krimiről? Elmesélni a történetet lehetetlen, és fölösleges is. Talált azonban jó megoldást: egy aradi szerző, Szántó György (1933-ban, utóbb közel harminc kiadásban megjelent) Stradivari c. könyvéből idézett, majd Sz. Benedek Istvánnak saját könyvéhez írt bevezetőjéből, amelyben arról szól, mi igaz és mi kitaláció regényében. Az olaszországi Garda-tó és a partján a mesebeli városkák valódiak. Az is igaz, hogy néhány száz éve itt találta ki valaki a hegedűt, s egy másik kisvárosban a mesterek sokasága akasztotta ki csupasz hangszereit a háztetőkre, száradni.

Közülük elsősorban Antonio Stradivari nevét jegyezte meg a világ.

Meg a Guarneri, Amati családét, tesszük hozzá. Ma legendás nevek és hangszerek. Fekete Károly nagyon szemléletes példát idézett egy „vakhegedűlésről”, amelyen a leghíresebb (fent említett) márkák és modern („no name”) hangszerek szólaltak meg, a szakértő zsűrinek pedig a hangzást kellett elbírálnia. Nos, hallottuk, az egyik Stradivari-hegedű az utolsó helyen végzett. Nocsak...

Ami kétségtelen: mai tudásunk szerint a Stradivari hegedűkből (F. K. utána nézett) napjainkban 540 létezik, továbbá félszáz brácsa (mélyhegedű) és 12 gordonka (cselló, kisbőgő).

A Stradivari azonban mindenképpen értékes világmárka: egy-egy példánya, ha árverésre kerül (nagyon ritkán) dollármilliókért cserél gazdát. Közben sok-sok nemzedék fáradozott a titok megoldásán, hogy miért szól úgy, ahogy, a cremonai mester(ek) alkotta hangszer. A rejtély megfejtése mai napig nem fejeződött be.

Ez az a háttér, amelyben Sz. Benedek István kultúrtörténeti (több, persze hogy rejtélyes gyilkosságot felvonultató, szerelmi történetet sem nélkülöző) krimije játszódik.

A kedves olvasó talán sejti, hogy a kísérlet lényegében eredménytelen: egy dörzsölt, nagy szakműveltségű, magasan képzett krimiíró vegyész sem tudja megfejteni a mesterhegedűk titkát.

De az emberi természethez tartozik, hogy minden titoknak igyekszik utánajárni. Sz. Benedek István is ezt teszi, egy izgalmas krimiben.