A nagy lelkesedés, a szabadság éltetése áthatotta Erdély más településeit is. A román értelmiségiek, a brassói és balázsfalvi sajtó lelkesen köszöntötték Erdély márciusi forradalmát. A kezdeti lelkesedést hamarosan felváltották a társadalmi és nemzetiségi szinten megfogalmazott elvárások. A románok kérték önálló nemzetként való elismerésüket, az általa többségében lakott megyékben nyelvének használatát a kultúra és a közigazgatás minden szintjén.
Április–májusban Bécs erdélyi politikája unióellenes röpiratokkal és agitátorokkal árasztotta el Erdélyt, biztatták a románokat, hogy fogjanak össze a szászokkal a magyar érdekek ellen, cserébe a Tiszától a Prutig terjedő Dák Köztársaság megalapítását ígérték. A román nemzeti mozgalom radikális hangadója, Simion Barnuţiu kiáltványában kijelentette: „örökre átkozott legyen az a román, aki bármiféle uniót akar kötni, mielőtt még a román nemzetet elismernék politikai értelemben…”
A május 15-én tartott balázsfalvi gyűlést szembefordította a magyar forradalommal és kijelentette: „mérgezett a magyar szabadság asztaláról vett falat”. Beszédében így érvelt: „Az unió a magyarok számára élet, a románoknak halál. A magyarokra nézve határtalan szabadság, a románokra pedig örökös szolgaság. Ha a román nemzet egyesülni fog Magyarországgal, nem lesznek sem nemzeti iskolái, sem tisztviselői, akik gondot viselnének nemzeti érdekeire. Még nemzeti egyháza sem lesz. [...] ha nem lesz unió, megszakad az erdélyi és pannóniai magyarokat összekötő kapcsolat, és az erdélyi magyarok természetesen lassan el fognak enyészni” – és riogatásának, igaz ellenkező felállásban, Trianon adott életszerűséget.
A szembenállást csak fokozta a Román Nemzeti Komité aknamunkája, valamint, hogy a fegyelem megtartására a román falvak ellen székely katonákat küldött a szebeni osztrák főparancsnok. Komoly incidensre is sor került június 2-án Mihálcfalván, ahol a román jobbágyok lefoglalták az Eszterházyak majorságbirtokait. A két székely határőr-század először figyelmeztető lövésekkel, majd az engedetlenségre biztatott 3-4000, kaszákkal és vasvillákkal felfegyverzett parasztokba lőtt, kilenc halált és tizenkét sebesülést okozva. Mindez jó alkalmat adott a román vidékeket járó nemzeti vezetők és a propagandisták számára, hogy elhitessék a parasztokkal: a magyarok ki akarják irtani a románságot.
1848 szeptemberében a harmadik balázsfalvi népgyűlésen az erdélyi románok a fegyveres konfliktus mellett döntöttek. És ezzel kezdetét vette az ortodox egyház által támogatott pogromok sora, a magyar válaszlépésekkel tarkított erdélyi polgárháború.
Az októberi Agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlés felhívásában kimondja, hogy „Békét akarunk e honban és szabadságot, melynek édes gyümölcseit veletek együtt élvezhessük... Mü tiszteljük nemzetiségtöket, nyelvetöket és vallástokat, s készek vagyunk azt fegyverünk élével oltalmazni. Mü barátai vagyunk a volt jobbágyok új szabadságának … Mü a közös teher viselést és jog egyenlőségét óhajtjuk, s nyílt ellenségei vagyunk mindennek, ki ezekkel ellenkezőt akar.”
A nemzetiségek engedtek Bécs csalóka szabadságígéretének, a magyar elit pedig képtelen volt időben felalélni a francia modell szerinti nemzetállam létrehozásáról szőtt álmából.
A magyar kormány a fenyegető együttes orosz-osztrák támadás árnyékában, 1849 májusában legfontosabb feladatának a nemzetiségekkel való kiegyezést tekintette. Tárgyalások kezdődtek a Nicolae Bălcescu vezette román küldöttséggel. Az 1849. július 14-én kötött szegedi magyar–román egyezmény, a Project de pacification végül garantálta a román többségű megyékben, a nemzetőrségben, az oktatásban, a közigazgatásban az anyanyelv szabad használatát, valamint külön nemzetként ismerte el a románokat. Tehát az egyezmény megteremtette a területi autonómia alapjait, amit nemcsak a románokat, hanem a többi együtt élő nemzetet is megilletett. Kossuthék végre egy év véráldozat árán rájöttek és elfogadták, hogy a Kárpát-medencében megvalósíthatatlan a nemzetállam-koncepció – és ez ma is igaz.A 1849. július 28-án elfogadott nemzetiségi törvény szerint a legfontosabb közös feladat a „minden népiségek nemzeti szabad fejlődésének” biztosítása. Amnesztiát hirdettek, s egyben nyitva hagyták az ajtót a további szövetségesek előtt. Ekkor született meg a zsidók egyenjogúsításáról szóló törvény is. A forradalom bukásának réme azonban már ott kisértett a fehéregyházi csatatéren és a magyar csapatok 1849. augusztus 13-án Világosnál letették az orosz hadak előtt a fegyvert.
A bécsi udvar a kialakult új helyzetben hallani sem akart a nemzetiségek követeléseiről, autonómia-törekvéséről.
A magyar szabadságharc ellenében a bécsi udvarhoz átpártolt nemzetiségek a forradalom bukása után ugyanazt kapták jutalmul a hatalomtól, amit a magyarok büntetésként.
Erdély történetének igazi tragikuma az itt élő nemzetek kölcsönös bizalmatlansága, a könnyű egymás ellen fordíthatósága, a kimeríthetetlennek tűnő, megoldásidegen, egymást és a közös létet pusztító irracionális szellemi és véres fizikai konfliktusok. Pedig 1791. június 21-én az a bizonyos lángocska nyilvánvalóvá tette az egyetlen járható utat: közös hazában, nemzeti autonómia minden nemzetiségnek!
Szerkesztette: Murvai Miklós
Felekezeti és etnikai konfliktusokról a Jelen Házban!
2015. március 10-én, kedden 17.00 órától a Jelen Ház nagytermében az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete a Tiszteld múltadat, s a jelent vele kösd a jövőhöz közösségépítő program keretében Felekezeti és etnikai konfliktusok a Bánságban 1848/49-ben a Csanádi Egyházmegyei Levéltár dokumentumai tükrében címmel videovetítéssel egybekötött tényfeltáró előadást tart a ’48-as forradalomból polgárháborúba átcsapó nemzetiségi viszályok okairól, lefolyásáról és annak tanulságairól. Meghívott előadó dr.(PhD) Miklós Péter, a Szegedi Tudományegyetem adjunktusa, az Emlékpont Múzeum igazgatója.
Közreműködik: Vesztergám Miklós többlemezes tárogatóművész. Házigazda: dr. Borbély Zsolt Attila politológus, az Arad megyei EMNT elnöke.
Minden kedves érdeklődőt sok szeretettel várunk!
Hozzászólások