A magyar szabadságharc kihatása Erdélyre

1956. október 23-án Magyarországon kitört a szabadságharc a kommunista rémuralom ellen. Az anyaország népe szinte testületileg lázadt fel, ámulatba ejtve szinte az egész világot. Néhány napra felcsillant a remény, már-már eufórikus hangulat uralkodott, a november negyediki szovjet katonai agresszióig úgy tűnt, hogy a szabadságharc sikerrel járhat. A kemény kommunista megtorlás csak novemberben, a szabadságharc vérbefojtása után kezdődött el. Hogyan szűrődtek át a magyarországi események Erdélybe? Hogyan élték meg mindezt az erdélyi magyarok? Dr. Hauer Erich nyugalmazott vajdahunyadi orvos akkoriban negyedéves hallgató volt a marosvásárhelyi egyetemen. Személyes tapasztalatairól kérdeztük.

– Doktor úr, Marosvásárhelyen mikor értesültek, hogy Magyarországon kitört a forradalom?

– Ha jól emlékszem csak másnap, amikor bemondta a budapesti rádió. Akkoriban már sok lakásban volt rádió, az emberek azt hallgatták, onnan értesültünk. A hírek eljutottak hozzánk is, még ha némi késéssel és ellentmondásosan is. Utólag visszagondolva nehéz volt pontos képet alkotni arról, hogy miképp alakulnak az események Magyarországon abban a zűrös időszakban.

– Az egyetemen és a városban hogyan viszonyultak a dolgokhoz? Volt érezhető lelkesedés? Beszéltek-e egyáltalán a magyarországi eseményekről?

– Inkább suttogtak, nagyon kevesen mertek nyíltan beszélni. Hiányzott a bizalom, féltek a kommunista provokációktól és a besúgóktól, ki tudja, hogy valaki mit kezd el, és azt hogyan értelmezi majd a hatalom, és kinek lesz baja abból. De azért lelkesedés is volt, a városban olykor olyan megjegyzéseket is lehetett hallani, hogy: „Ti fiatalok vagytok, miért nem lázadtok fel?” A karhatalomtól való félelem azonban jelentős volt, jól emlékszem, hogy rögtön a magyarországi forradalom kitörése után az egyetem környéki utcákon megjelentek a „civil sétálók”. Arra is jól emlékszem, hogy előadáson voltunk a belgyógyászati klinikán, amikor megjött a parancs a rektortól, hogy tilos bármilyen csoportosulás, nyilvános gyűlés vagy közösségi megmozdulás. Onnan viszont az évfolyamomnak át kellett menni a városon keresztül az egyetem főépületéhez, a következő előadásra. Kimentünk az utcára, és látjuk, milyen sok a „civil” a járdán. Így hát az út közepén, egymástól kétméteres távolságra, libasorban mentünk fel az egyetemre, nehogy csoportosulással vádolhassanak meg. Amikor beértünk az egyetem udvarára, a kisebb évfolyam (első vagy másodévesek, már nem tudom pontosan) az ablakból látta, hogy libasorban jövünk, és megtapsoltak minket. Amint beléptünk az épületbe a rektor várt bennünket, olyan volt, mint egy fúria, azzal vádolt, hogy libasoros felvonulásunkkal tüntetőleg provokálunk, és ezzel a kisebb évfolyamokat is rossz irányba tereljük. Nagy dühösen távozott, holott éppen ő tiltotta be a csoportosulást. Nem felejtette el az esetet, amikor 1959-ben végeztünk, azt mondta, örvend, hogy megszabadul tőlünk, a mi évfolyamunkkal csak baja volt.

– A hatóságok nem üldözték a magyarországi forradalom idején?

– A „civilek” ott voltak az egyetem udvarán, de a KISZ (kommunista ifjúsági szervezet, románul UTC, oroszul Komszomol – szerk. megj.) biztosította a hatóságokat, hogy nem lázadunk fel, sőt, kikötése is volt, hogy a szekusok maradjanak a kerítésen kívül, a KISZ-esek majd megvédik az egyetemet. Éjszakánként tízesével járőröztünk az egyetem udvarán. Arra is emlékszem, hogy jóval a magyarországi események előtt, még 1956 januárjában elhatároztuk, hogy halottak napján az évfolyamunk testületileg elmegy a temetőbe, és megkoszorúzzuk a Bolyaiak sírját. A budapesti forradalom kitörése után azonban lemondtunk erről, nehogy provokációnak állítsák be. Nálam ez úgy csapódott le, hogy amíg itt Vajdahunyadon nem voltak halottaim, minden évben halottak napján elmentem Marosvásárhelyre, és megkoszorúztam a Bolyaiak sírját. Kolozsváron viszont a magyar egyetemisták 1956. november elsején elmentek koszorúzni a házsongárdi temetőbe, komoly bajuk is lett miatta, kemény megtorlást szenvedtek el. Amúgy Kolozsváron és Temesváron voltak egyetemista megmozdulások, Marosvásárhelyen viszont nem.

– A november negyediki szovjet katonai bevonulásig tartó napokban Magyarországon felcsillant a remény, hogy a forradalom győzhet. Az események felgyorsultak, bevezették a többpárt-rendszert, bejelentették Magyarország kilépést a Varsói Szerződésből, sőt, a szovjet csapatok Magyarországról való kivonásáról is megegyeztek. Ez hogyan szűrődött át? Felerősödött a remény?

– Sokak lelkében pislogott a remény, hogy jönnek az amerikaiak és felszabadítanak. Nemcsak a magyarokat, egész Kelet-Európát. Járt is a szájuk a nyugatiaknak erről. De hát éppen akkor tört ki a Szuezi-válság, amely lekötötte az amerikaiak figyelmet, s nem avatkoztak be Magyarországon. Azzal pedig szétfoszlottak az amerikai segítségről szóló illúziók az egész keleti tömbben. Évekkel később, de még mindig a kommunista rendszer idején rokonlátogatásra mentem Budapestre. Nyilván bizalmas körben 1956 is felvetődött. Rokonaim, akik személyesen élték át a forradalmat azt mondták, hogy csodálatos, lélekemelő napok voltak, olyan élmények, melyeket még a forradalom vérbefojtása utáni durva kommunista megtorlás sem tudta elhomályosítani.

– Mások szerint a remény eleve irreális volt, a hatalmas Szovjetunió olyan erős volt, hogy a keleti népek képtelenek felszabadulni, az örökkévalónak tűnő kommunizmust nem lehet lerázni.

– Hát azt Gorbacsov nélkül nem is lehetett lerázni. Magyarország 1956-ban, Csehszlovákia 1968-ban megpróbálta, a lengyelek is gyakran morgolódtak, de a rendszert nem sikerült ledönteni.

– Visszatérve az erdélyi tapasztalatokra, milyen volt a hangulat a magyar szabadságharc leverése után? Megtorlások nálunk is voltak, nemcsak Magyarországon.

– Amint említettem, Kolozsváron és Temesváron már a magyar forradalom idején kemény megtorlások voltak. Marosvásárhelyen eleinte árnyaltabb volt a helyzet, noha az egyetemről kirúgtak tanársegédeket, egyeseket be is börtönöztek, egyes diákokat pedig kirúgták, vagy nem hagyták államvizsgázni, az újságoktól és a közéletből is eltávolítottak, áthelyeztek néhány személyt, köztük Bárányi Ferenc későbbi egészségügyi minisztert, akkori KISZ-titkárt az Al-Dunára, egy szerb falúba. Kezdetben csak néhány hangoskodót vették célba, az általános nagy megtorlás 1958–59-ben indult be Marosvásárhelyen, amikor lejöttek az elvtársak Bukarestből, háromnapos gyűlést tartottak. Számos egyetemistát és oktatót zártak ki, csökkentették az évfolyamok számát 150–200-ról olyan 50-re, és román tagozat létrehozásáról döntötték, úgymond a magyar egyetemisták „kérésére”, amely 1962-ben indult meg. A Magyar Autonóm tartomány határait 1960-ban rajzolták át, amikor a Háromszéket átcsatolták Brassó tartományhoz, s az addig majdnem színmagyar Marosvásárhelyre is 1958–59 után kezdtek betelepíteni románokat. A magyarországi események negatív hatásai csak néhány évvel később jelentkeztek érezhető módon Marosvásárhelyen.

– Köszönöm szépen emlékei felidézését!

– Szívesen.