Laza, nyári társalgás Cziszter Kálmánnal

„A pozitív gondolkozás és cselekvés híve vagyok” (II.)

2016. július 18. 17:23 (hétfő) /

– Meghatározó volt életedre a családi környezet?

– Egy életre kiható tényező volt az, hogy otthon a szüleim érdeklődésének köszönhetően a könyvszekrényben ott volt egy Jókai-sorozat, egy Mikszáth-sorozat, egy Victor Hugo-sorozat, id. Dumas, a Tolnai világlexikon… Ez lehetővé tette, hogy megismerjem a magyarság történelmét. Sokat köszönhetek az otthoni kispolgári környezetnek. Anyámat érdekelték jobban a művészetek, ő ugyanis divattervezőként kezdte egy nagy aradi divatcégnél, amelyik a királyi udvarnak is dolgozott. Később ő is nyitott egy varrodát. Apám, a legnagyobb fiú a családból, hat osztályt végzett. ’18-ban, tizenkét éves korában oda kellett állnia apjához a gyalupad mellé. Hamarosan elküldték Marosvásárhelyre egy kiváló műbútorasztaloshoz, ahol közel egy évet dolgozott, és tanulta a mesterséget. Ott szabadult fel. Huszonnyolc évesen, apja támogatásával, a Mosóczy-telepen felépítette azt az asztalosműhelyt, amely azután még közel nyolc évtizedig működött. Mára, sajnos, megszűnt létezni. Visszatérve kérdésedre, családi környezetem a kezdeti eszméléstől a mai napig meghatározó számomra.  Családom – feleségem, gyermekeim – támogatásának köszönhetem mindazt, amit sikerült elérnem.

– Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tombolán egy fenyőfa kisasztalt két hokedlivel, amelyek a mosóczi műhelyben készültek.

– Ide tartozik egy keserű emlékem: ’52-ben egy este megüzenték apámnak, hogy ha másnap nem lép be a kisipari szövetkezetbe, akkor egy napra rá elviszik a Duna-csatorna építőtelepére. Ezt a megyei pártfőnök, Balogh Lajos üzente, aki egykor asztalossegédje volt. „Kálmán bácsi, be kell iratkozni!” Úgyhogy elkerülte a Duna-csatornát, de a műhelye a kisipari szövetkezet használatába került… Nagy nehezen, perek sorozata útján, a ’90-es évek végén tudtuk visszaszerezni a műhelyt. Akkor a feleségem irányításával beindult ott az asztalosipari tevékenység. Tíz-tizenkét évig működött.

– Gyerekek?

– Három gyerek. Sorrendben: Kálmán fiam matematikusként dolgozik Budapesten az Akadémia Matematikai Kutatóintézetében, de egyetemi oktató is. Ő az, aki megszerezte a családban a doktorátust. Van egy kis, Kálmán nevű unokám. Lányom bölcsészetet végzett, jelenleg francia és angol nyelvet oktat különböző helyeken, még a Külügyminisztériumban is. Szintén Magyarországon él, és készül a családalapításra. Kisebbik fiam 36 éves, ő itt él velünk. Jogot végzett, meg informatikát, meg épületrestaurálást. Több mint 20 éve ő a munkatársam a magáncégemnél. Nagy örömömre hamarosan leteszi az államvizsgáját mérnöki szakon is. Ő lesz az utódom a szakmában.

– Mivel foglalkozik a céged?

– Mérnöki konzultanciával. Idetartoznak elsősorban a mérnöki, statikai szakvélemények, statikai tervellenőrzés, épületek energetikai vizsgálata, egyszóval mérnöki szolgáltatások.

– Vannak-e olyan gyerekkori emlékeid, amelyek nyomot hagytak szívedben? Szép gyermekkorod volt?

– Nagyon szép.  Szüleimnek, nővéremnek köszönhetően… Maradandó emlékem 1954-ből, amikor a svájci foci-vb-n döntőt játszottak a magyarok a németekkel. A Kultúrpalotában az aradi magyar iskolák év végi ünnepélyét tartották. Tizenegy éves gyerekként többnyire nem a teremben, hanem a Maros-parton tartózkodtam, ahol harsogott a „difuzor”: magyarul közvetítették a magyar–német meccset. Amelynek, tudjuk, számunkra szomorú eredménye lett.

 

 

„Ambícióm, hogy megtanuljak angolul”

 

– Lokálpatriótának tartod magad?

– A gyökereim itt vannak. Azt hiszem, ezzel mindent elmondtam. Akinek szülei, nagyszülei itt éltek, aki itt dolgozott le egy életet, annak természetszerűen adatik meg, hogy közösségének, településének sorsa foglalkoztassa. Azt hiszem, ezt hívják lokálpatriotizmusnak.

– Vannak-e példaképeid?

– Igen, vannak. A politikában Domokos Géza. Ha visszamennénk a történelemben, akkor Deák Ferenc.

– Igazi barátaid vannak-e?

– Ez fájó kérdés, mert a mai elidegenedett világban az, aki kellő társadalmi érzékenységgel éli az életét, rendkívül fontosnak tartja a barátokat és újabb barátok szerzését. Én beértem a hagyományos környezetemmel: az egykori iskolatársakkal, akikkel évente összejövünk. A legszorosabb a kapcsolatom Molnár Csabával, akivel az egyetemen is megosztottam egy évig az albérleti szobámat.

– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről? Például, a migránsáradatról? Hogyan kellene megoldani?

– Szerintem a migránsválságot ott, a helyszínen, azaz a kiinduló országokban kellene kezelni: Szíriában, Irakban, Afganisztánban, sőt Líbiában, vagy a környező, befogadó országokban, Törökországban, Jordániában. Hiszem, hogy a világ közvéleménye ki fogja kényszeríteni a helyes megoldást. 

– Megvalósulatlan álmaid?

– Vannak. Iskolában sosem tanultam angol nyelvet. Ambícióm, hogy megtanuljak angolul. Már el is végeztem egy tanfolyamot itt, Aradon. Most bekapcsolódtam egy digitális, online kurzusba.

– Terveid?

– Miután betöltöm a 80. évemet, leülök és megírom az emlékirataimat. Addig dolgozni akarok.

– Értek-e kudarcok életed során?

– Természetesen, voltak. De minden kudarc alkalmával elmondtam magamnak, hogy ez csak egy elvesztett csata. Az egyetemen az első évben kaptam helyet a kollégiumban, de hamar „kiderítették”, hogy osztályidegen vagyok. Két kollégámmal együtt albérletbe kényszerültünk. A kis szoba falára papírlapot ragasztottam egy Hemingway-idézettel: „Az embert el lehet pusztítani, de legyőzni soha”. Más: annak idején rendkívül nehezen haladtunk a Szabadság-szobor felállításának ügyében, de a végén mindig beértek azok a feltételek, amelyek a sikerhez vezettek.

– Mondanál erről valami konkrétumot?

– A szobor visszaállítását engedélyező kormányrendelet előírta, hogy a már megépített szobortalapzatot el kell forgatni 45 fokkal. Szerencsénkre ismertem azt a Iordăchescu nevű mérnökembert, aki templomokat meg lakóházakat is költöztetett az évtizedek során. Vállalta a feladatot. Kidolgozott egy módszert, amellyel sikerült elfordítani a kb. 350 tonna tömegű posztamentumot. Három hét alatt kellett megoldanunk ezt a kemény mérnöki feladatot. Mindenképpen megemlítem itt a néhai Sándor István műépítész és Bálint György mérnök érdemeit is.

– Templomjáró vagy?

– Bevallom, gyakran a West TV közvetítésében követem a misét, amelyet Király Árpád főesperes úr celebrál a ségai római katolikus templomban. Különben az összes fontos ünnepen ott vagyok személyesen is. A hitre szüksége van mind a politikusnak, mind a magánembernek. Hinnünk kell abban, hogy Isten segítségével előbb-utóbb elérhetjük céljainkat. Egyetemista koromban minden vasárnap elmentem a templomba. Templom után séta a haverokkal, egy kávé, egy kiskonyak és megvettük az Utunkat…

– Mit csinálsz legszívesebben szabadidődben?

– Leginkább internetezem: követem a híreket, levelezem, főleg olvasom a beérkező leveleimet. Nagyon aktív levelező partnereim vannak. De szívesen olvasok jó könyveket is.

– A zenét szereted?

– Gyerekkoromban zongoráztam, hegedültem, benne voltam az iskola zenekarában. A Temesvári Opera színpadára is eljutottunk.

– Szoktál-e tévét nézni?

– Kedvelem a hírműsorokat és a jó akciófilmeket.

– Hogyan élsz mostanában?

– Néhány hete, mint tanácsos, nem veszek részt a bizottsági üléseken, ez igencsak új helyzet. Úgy érzem, hogy megfelelő alkalmakkor tanácsokat kell adnom az újraválasztott alpolgármesternek és tanácsos utódomnak. Remélem, ezentúl több alkalmam lesz beleszólni a városi épített örökség sorsába. Amíg városi tanácsos voltam, nem vállalhattam el megbízatásokat a városi tanács részéről. Már vannak különféle szakmai felkéréseim tervellenőrzésekre. El kell mondanom itt, hogy talán egyik legszebb munkám, amely rendkívül sokrétű koncepciós és dokumentációs tapasztalatszerzést is hozott, az a radnai kolostornak és templomnak a restaurálási és megerősítési, konszolidációs tervének ellenőrzése, szakvéleményezése, a kivitelezés műszaki asszisztenciája volt.

– Mi az, amit másképpen tennél, ha most kezdenéd pályádat?

– Gondolkodtam már azon, mi lett volna, ha atomfizikus leszek. Most már nem bánom, hogy nem jött össze. Olyan keveset tudtunk az ötvenes-hatvanas években az atomfizikáról… A jelenlegi munkám sokkal több lehetőséget biztosít a kreativitásra.

– Van még valamilyen funkciód az RMDSZ-ben?

– Keresni fogom a lehetőséget arra, hogy – ha szükség van rá – jelenléttel, tanáccsal, munkával segítsem a kollégákat. Folytatódik viszont, megszakítás nélkül tevékenységem a Szabadság-szobor Egyesület vezetőségében. Nagyon komoly terveink vannak.

– Elárulnál erről valamit?

– Már a tavasz folyamán Király András megszervezte egy kötet megjelenését az Aradi Magyar Napok alkalmával, amely a XIX. század második felének aradi magyar történelmét mutatja be.

– Van-e valami más közéleti tevékenységed az „étlapon”?

– Az Arad–Gyula Baráti Társaság szervezésében indítani szeretnénk egy nyelvtanfolyamot magyarul tanulni kívánó aradiak részére… Örülök, hogy sikerült összehoznunk a Gyulai Bălcescu Líceum, illetve a Csiky Gergely Főgimnázium diákjait és tanárait.

– Milyen a viszonyod szakmailag, politikailag a román kollégákkal?

– Nagyon jó. Ez is empátia kérdése.

– Elégedettnek érzed magad közéleti pályafutásoddal?

– Úgy érzem, hogy az elmúlt 35 évben minden tőlem telhetőt megtettem a magyar közösség érdekében. És úgy érzem, hogy van még bennem elég energia, hogy a következő években is, erőmhöz mérten, besegítsek a fiatalabbaknak… Hiszek abban, hogy a világon minden tökéletesíthető, a hibák korrigálhatóak, és ha a jó szándékoknak van bizonyos konvergenciája, akkor meglesznek a várt  eredmények is.

 

Hozzászólások