A szórvány szolgálatában

Kun Árpád 75 esztendővel ezelőtt, 1945. szeptember 15-én született Kolozsváron. Lelkészcsaládban nőtt fel, édesapját követve maga is ezt a hivatást választotta. Hűséggel szolgálta Istent a kicsiny mezőségi falvakban, majd a Hunyad megyei szórványgyülekezetekben, Lozsádon, Bácsiban. Nyugalmazott lelkészként ma is szívesen vállal szolgálatot. Életéről, hivatásáról közelgő születésnapja alkalmából kérdeztük. 

–   A 20. század második felében nem volt divatos a papi pálya. Miért döntött mégis emellett? Hogyan emlékezik vissza a teológiai évekre? Voltak-e olyan tanárok, példaképek, akik későbbi életére is kihatottak? 

–  Gyermekkoromat a Kolozs megyei Mezőkeszüben töltöttem, ahol édesapám 1946–1965 között szolgált mint lelkipásztor. A papilaktól alig néhány méterre volt a XV. században épült templom, melynek déli és nyugati oldalán két reneszánsz stílusú faragott ajtókeret látható. Az ősi templom hangulata már gyermekkoromtól hatással volt reám. Szerettem templomba járni, énekelni. Alig tudtam olvasni, de már nézegettem az egyházi iratokat. Az elemi iskolába Keszüben jártam. A gimnázium éveit Kolozsváron, a Petőfi utca sarkán lévő volt Református Kollégiumban végeztem, majd középiskolába az akkori sportlíceumba jártam.  A középiskolában versenyszerűen szertornáztam, a főiskola idején pedig súlyemelőként részt vettem országos versenyeken, és külföldön is megfordultam.  Saját elhatározásomból mentem teológiára. Vakációkban a Pallas Lexikon egyházi vonatkozású cikkeit olvastam. Kolozsvár kultúrváros volt, és amikor időm engedte, eljártam a színházba, operába és más jelentős kulturális eseményekre. A példaképem az édesapám volt, aki a hivatását komolyan vette. 

–  Hova kapta első kinevezését? Örült ennek? Hogyan alakult a kapcsolata az első gyülekezettel? Fiatal lelkészként mit tartott fontosnak?  

– Első kinevezésem a Kolozs megyei Kispulyonba szólt. A mezőségi tóvilág közelében levő falu egy négy kilométer hosszú völgy végén terült el. Hozzátartozott még Mezőszava és Vasasszentegyed. Mindhárom falunak rendezett temploma volt. A falvakban többségben románok laktak. Csak Pulyonban volt még egy évet magyar oktatás. Igyekeztem megismerni az embereket, figyeltem szokásaikat. Akkor már nagyon változott a világ. Többen már elmentek az iparvidékekre dolgozni. Ebben az időben már falvakon is megjelentek az üres házak, melyek ablakait bedeszkázták. Ekkor már észrevettem, hogy azokban a falvakban a konfirmálók már alig tudnak magyarul írni, olvasni.  Az otthon maradott családok még próbálták megtartani régi szokásaikat. A falvakat nehéz volt megközelíteni. Sárban gumicsizmával mentünk még templomba is.

–  Hogyan alakult további életútja? 

–  Mint mondtam, a Mezőség a szorgalmas embereiről, meg a sárról volt nevezetes. A földutakon nehéz volt a közlekedés. Abban az időben kezdték a falvakat villamosítani, és szó volt, hogy az utakat le kéne kövezni. A közlekedés csak lassan fejlődött. A három faluba sokat kellett gyalogolni, 5-6 kilométert is. Sokszor fáradtan, kimelegedve értem be a templomba. Télen ezen hajlékok fűtetlenek voltak. De fontosnak tartottam az istentisztelet megtartását, a vallásórákat, a családlátogatást. Az évek során szolgáltam még Melegföldváron, a Maros megyei Székelykövesden. 1973–1987 között Magyarkályánban szolgáltam. Még kispulyoni szolgálatom alatt megnősültem, majd 1977-ben elváltam. Nálam maradt az akkor 6 éves fiam, Attila, akit a szomszéd faluban, Vajdakamaráson szolgáló szüleim segítségével neveltünk fel. Ezért mindig hálás vagyok. Ezen egyházak abban az időben nehéz anyagi körülmények között éltek. Mégis, amikor lehetett, Kályánban templomot javítottunk, haranglábat építettünk, harangot vásároltunk, majd paplakot javítottunk. Volt egy olyan másfél éves időszak 1985 után, amikor a Beszterce megyei Mezőörményes szolgálatát is reám bízták. Ide tartozott még Komlód és Oroszfája. A távolságok ellenére igyekeztem elvégezni a szolgálatot. Még szombati napon is tartottam istentiszteletet.                                                                                                    – 1987-ben feleségül vette Kriza Ilona óvónőt, aki hűséges segítőtársnak bizonyult. Az ideális lelkész-pedagógus párost alkotják. Ön hogyan éli ezt meg? 

–   Igen. 1987 januárjában feleségül vettem a torockói származású Kriza Ilona óvónőt, aki Vajdahunyadon tanított. Neki is az első házasságából született egy leánya, Erika, aki Kolozsváron elvégezte az egyetemet néprajz–magyar szakon, és most a városban óvónő. 1988-ban megszületett közös gyermekünk, Tivadar, aki Kolozsváron és Budapesten végzett geológusként. Dolgozott Chilében 4 évet, majd két éve Németországban mint geológus végzi feladatát. A feleségem szerette a szakmáját, a gyermekeket. Könnyen beilleszkedett az egyházi életbe. Mivel állása Vajdahunyadon volt, ezért Lozsádra csak alkalmanként tudott kijárni. A kisfiúnk még nagyon kicsi volt, autónk sem volt. Sokat gyalogoltam. 1991-től Bácsiban szolgáltam, de továbbra is végeztem a lo­zsádi feladatokat. Ide már a feleségem gyakran kijárt. Sok mindenben volt segítségemre, bátorított, biztatott, részt vett a közéletben. 1993-tól 2009-ig Bácsiban a parókia épületében anyanyelvápoló szórványtáborokat szerveztünk nyaranként. Ide nemcsak a helyi gyermekek jöttek, hanem a megye több városából, és más megyéből is fogadtunk vendégeket. Nemcsak reformátusok vettek részt ezen alkalmakon, hanem katolikusok és ortodoxok egyaránt. A feleségem mindig nagy örömmel várta ezen alkalmakat. Mindezen munkánkért 1999-ben a Kolozsvári Református Egyházkerület a Diasszpóra Alapítvány Czelder Márton-szórványdíjjal tüntetett ki mindkettőnket.  Bekapcsolódtunk a megyei RMDSZ életébe és itt is a közéleti tevékenységünkért mindketten 2008-ban megkaptuk az Ezüstfenyő-díjat. A demokratikus változások után, amikor Déván megjelent a Hunyad Megyei Hírmondó című havilap, kezdettől tudósítottam egyházi híreket. Az évek során eddig több mint 53 megyebeli református meg római katolikus templomot mutattam be. Vajdahunyadon 2003–2015 között egy román kereskedelmi rádió minden héten biztosított másfél órányi időt magyar adás számára. Itt is a feleségemmel együtt tevékenykedtünk, én a híreket és az egyházi rovatot vezettem. 

–  Érzett-e néha késztetést arra, hogy kitörjön a szórványból, hogy pár évig bár megmártózzék a nagyvárosi életben, és az ezzel járó kultúrkínálatban?

– Volt ilyen elképzelésem, hogy nagyobb gyülekezetben szolgáljak. A családi életben történt változás ilyen szempontból hátrányos helyzetbe hozott. Ott kellett legyek a szüleim és a fiam közelében. A kultúrától azonban nem maradtam le, mert a 80-as évek elején, amikor szüleim nyugdíjba mentek, Kolozsváron telepedtek le. Az akkori gyülekezetem közel volt Kolozsvárhoz, így én is gyakrabban vehettem részt kulturális eseményeken.

–  Hunyad megyében Bácsiban és Lozsádon szolgált hosszú évekig. Mindkét gyülekezetben nagy a hajlam az elrománosodásra, nyelvvesztésre. Hogyan tudta ezt kezelni?                                                                                                                  –  Mikor 1987-ben Hunyad megyébe kerültem, tudtam, hogy itt a lakosságnak több mint 90%-a román nemzetiségű. 7% volt magyar, míg a többi más nemzetiségű. Hunyad megye földrajzáról és történelmi múltjáról sokat olvastam. Az elmúlt rendszerben a médiában csak az iparról cikkeztek. Egyszer olvastam egy lapban a csernakeresztúri csángókról. Egyházi vonalon a lelkészek többször beszéltek Lozsádról, elmondták, hogy a falu távol esik az utaktól, szorgalmas emberek lakják, ragaszkodnak a hagyományokhoz, és hogy gyümölcstermő falu. Még a 80-as évek elején is a magyarok száma elérte a 200-at. Románok kevesebben voltak. Az idősek még a rendszerváltás idején is tudtak magyarul. Így a faluban a magyar szó járta. Amikor még megvolt a tsz, az élet pezsdült a faluban. Voltak, akik az iparban dolgoztak, ingáztak, mások helyben próbálták megszerezni a mindennapi kenyeret. Akkor még alig volt vegyes család. Még a 90-es évek elején is több magyar házasság köttetett, ma már ez az állapot megfordult. Az idősek még jól olvastak magyarul, várták az akkor megjelent egyházi lapot, meg a Hunyad Megyei Hírmondót.Bácsiban már más volt a helyzet. Ott kevesebb magyar élt. A 90-es évek elején a magyarság létszáma valamivel 100 felett volt. A falu lakosságának mintegy 25%-a.  Ekkor Bácsiban már több évtizede megszűnt a magyar oktatás. A konfirmálók is alig tudtak magyarul egy pár szót. Sokszor a magyarok egymás között is románul beszéltek. Igyekeztem mindenkit meghallgatni, úgy beszéltem vele, ahogy tudott.                                                                                                                             –  A lozsádi közösség meglehetősen elszigetelten élt hosszú ideig. Erősek a megrögzött szokások. Most visszatekintve, hogyan látja, kell-e a gyülekezetek ragaszkodjanak a maguk évszázados rendjéhez, vagy nagyobb teret kell adni a jelenhez való felzárkózásnak?

–  Igen. Lozsád egy elszigetelt közösség. Még a nyelvjárásában is érződött a hagyomány. A magyarság létszáma rohamosan csökken. A múlt század elején több mint 500 magyar lakott a faluban, ma jóval 100 alatt vannak. A gyülekezet ma is ragaszkodik a hagyományokhoz. Még a nehezen megközelíthető hegytetőn épült templomra is mindig büszkén tekintenek fel, várván a déli harangozást. Meg van az úrvacsora adakozásának is a rendje. Egy-egy család minden évben az elődök által kialakult rendben adja az úrvacsora kenyerét és borát, majd meghívja a lelkészt a családi ebédre. Sokszor nehezen fogadták el az idők változásait. A pénzükre vigyáztak, csak a legfontosabbakat vásárolták meg. Az elzártság sokáig ott volt a falu hangulatában. A nehéz utak sem engedték kibontakozni a falut. 1988-ban Kolozsvárra, 1989-ben Marosvásárhelyre, Szovátára, míg 1990-ben Budapestre szerveztem kirándulást. Ezt kezdetben vegyes érzelmekkel fogadták. Egy jómódú férfi megjegyezte, hogy kár ilyesmire költeni  a pénzt.

– Elsőszülött fia szintén a lelkipásztori hivatást választotta. Van ebben valami rendeltetésszerű?                                                                                                             – Mint említettem, Attila nevű fiam egy idő után a nagyszülőknél lakott. Bizonyára rá is hatással volt apám papi hivatása. Mikor szüleim nyugdíjba vonultak és Kolozsváron letelepedtek, Attila a nagyszülőkkel járt a templomba. A demokratikus változások után pedig Kolozsváron a Monostori úti református templomba járt rendszeresen, és itt bekapcsolódott az IKE-mozgalomba. Innen már csak egy lépés volt a teológia.                                                                                          –  Mint igazi „Homo diasporicus”, a lelkészi hivatást szerteágazó, kulturális tevékenységgel egészítette ki, ír, fotózik, feleségével együtt aktív résztvevői a helyi magyarság életének.    

–  Mindig szerettem az utazást. Az évtizedek alatt megismertem Erdélyt. Bárhol jártam, ha alkalmam volt, felkerestem a templomokat, udvarházakat. Mindig érdekelt az építészet, a műemlékek sorsa. Itt Erdélyben ez igazán közel van az érdeklődőhöz. Nyugdíjas éveim alatt több mint 140 szász erődtemplomot kerestem fel, fényképeztem le. Ezen képekből kiállítást is rendeztem és előadásokat tartottam több mint 10 városban és Magyarországon, Szombathelyen. Az utóbbi években több alkalommal különböző kirándulócsoportoknak mutattam be nemcsak a vajdahunyadi várat, hanem megyénk sok szép műemlékére is felhívtam az érdeklődők figyelmét. Minden évben részt veszek a Hunyad Megyei Magyar Napok rendezvényein, ha képzőművészeti kiállítás nyílik, azokat is megtekintem. Részt veszek az egyházak szervezte vallásos ünnepélyeken is.

– 2008-beli nyugdíjazása óta is gyakran vállal szolgálatot. Ifjabb lelkésztársai nem egyszer kérik „Árpi bácsit”, helyettesítse őket a szószéken, nyári szabadság, vagy tisztségbeli elfoglaltság idején. Milyen érzéssel vállalja ezeket a szolgálatokat? Mi az, amit hirdetni szeretne most, 75 éves lelkészként a gyülekezeteknek? 

–  Nyugdíjazásom óta nem vonultam háttérbe. Mindenekelőtt rendszeresen járok templomba, részt veszek a megyebeli lelkészek havi gyűlésein. Sokat olvasok, és az internetet használva sok mindenről lehet tudomást szerezni. Mindig keresem a művészettörténeti írásokat. Nagyon sokszor helyettesítem a lelkészeket. Legutóbb augusztus első vasárnapján, nagy örömömre, éppen Lozsádon szolgálhattam.  2019-ben a Kolozsvári Teológia az ötven évvel azelőtt végzetteknek, köztük nekem is Aranydiplomát adományozott. Megköszönöm a Jóistennek, hogy megérhettem ezt az alkalmat is. Amíg egészségem engedi, és igényt tartanak a szolgálatomra, bármikor szívesen elvállalom. Itt a szórványban a kis gyülekezeteket is úgy kell biztatni, mint a nagyokat. Az ifjú lelkészeket is biztatom, hogy bár a magyarság megfogyatkozott, hirdessék tovább az evangéliumot ugyanúgy, mintha telt templomban prédikálnának. Végül a 121. zsoltár szavait idézném „Szemeimet hegyekre emelem, onnan jön az én segítségem”. Megköszönöm az Úrnak az eddig adott 75 esztendőt. 

– További áldásos esztendőket kívánok és köszönöm a beszélgetést!