Alois Weil, a négy nyelven beszélő brigadéros

Alois Weil virágkertész 1928. június 9-én született Újaradon, abban a házban, ahol jelenleg is lakik, illetve itt van az 1,7 hektárnyi virágkertészetének a központja is. Ugyancsak ebben a házban 1945. január 13-án egy rendőr, két katona társaságában értesítette, hogy jelenjen meg az akkori Apolló moziban, ami a mostani Megbékélési park közelében található, de amióta Alois Weil emlékszik, az épület mindig moziként szolgált. A deportálás ténye nem érte váratlanul, hiszen miközben az édesapja katona volt, egy Mladin nevezetű városi elöljáró családi vonalon értesítette a családját: készüljenek, mert deportálni fogják őket. Meglehet, segítő szándékkal értesítette, mert a Richter család tagjai elbújtak, nem kereste őket senki. Helyettük egy másik család tagjait vitték a gyűjtőhelyre, a jelzett moziba, ahol mindannyian együtt éjszakáztak. Reggel megérkeztek a teherautók, amelyekkel a begyűjtött embereket elszállították a Mária Terézia uralkodása idején épült újaradi vasútállomás melletti lóistállóba. Ott a román hatóságok átadták őket az oroszoknak, akik nem beszéltek románul. A névsor, illetve a náluk lévő személyazonossági igazolványok alapján azonosították őket, majd mintegy másfél nap múlva megérkezett a 40 vagonból álló szerelvény. Minden vagonban 40 embert helyeztek el nőket, férfiakat vegyesen. Nem családonként, mert voltak olyan családok, hogy a tagjaik különböző vagonokba kerültek.

A deportálás lefolyását egy Németországban megjelent napilap, a Banater Post pontosan úgy közölte le, ahogyan történt, csakhogy az írásnak a szerzője Krivoirogba, maguk viszont Stalinovba kerültek. Az eltelt hosszú idő alatt az a tudósítás volt az egyetlen igaz tájékoztató a deportálásról.

Szerencse a zseniális memóriája

Alois Weil nem vezetett naplót, de zseniális memóriája minden emléket megőrzött. Tavaly egy újságírónak, Doru Savanak el is mondta deportálásának a történetét, tehát románul megjelent, majd lefordították németre is.

A 40 vagonból álló szerelvény 1600 embert szállított, 1945. február 2-án megérkeztek Stalinovba. Miközben utaztak, Ukrajna olyan vidékein haladtak át, ahol sem fák, még dombok sem voltak. Megállt a vonat, kinyitották a vagonok ajtajait, majd az asszonyok jobb, a férfiak a bal oldalon szálltak le, és futottak a kis-, illetve nagy dolgaikat elvégezni. Út közben enni is kaptak. Alois Weil vagonja kapott egy füstölt bárányt, amit megettek, aki kapja, marja alapon. A rájuk felügyelő orosz katonák is ugyanazt az élelmet kapták. Nem csupán utazás közben, hanem a következő 5 év alatt sem volt különbség az orosz katonák és civilek, illetve a deportáltak ellátásában.

Miután megérkeztek, az első napokban kivitték az állomásra tehervonatot rakodni. Ott áthaladtak a gyorsvonatok, és megtudta, hogy tőlük 120 kilométerre kikötő található, ahol minden kapható. Szénbányában dolgoztak, ahol óriási pénzeket kerestek. Alois több ezer rubelt kapott havonta, de az orosz munkások is ugyanannyit kerestek. Maga a Devitna Klomnaja bányában dolgozott, ahol szenet bányásztak igen veszélyes körülmények között, hiszen a föld mélyéről kibányászott szenet kézi erővel kellett a felszínre juttatni. Abban a bányában a munkásoknak csaknem a fele német volt, olyanok, akik még a háború előtt érkeztek a szerszámaikkal a bányamunkára.

Megérkezésük után a parancsnok azt mondta: nem azért hoztunk ide, hogy meghaljatok, hanem, hogy dolgozzatok, ennivaló nincs több, az orosz is ennyit eszik, de azok gyermekeket is nevelnek, miközben ti egyedül vagytok. Éppen ezért, dolgozzatok és egészségesen haza fogtok menni!

A Devitna Klomnaja bányából olyan jó minőségű szenet bányásztak, hogy az vetekedett a kőszén minőségével. Éppen ezért, a közelben kokszolókat is építettek, amelyekben a tűz évek során soha nem aludt ki, a szénből kokszot készítettek.

Találékonyság a siker titka

Alois Weil fiatal kora ellenére, hamar feltalálta magát, mert rájött: aki először megtanult írni, olvasni és beszélni oroszul, az a „kondérnak az aljából kapja a leves sűrűjét”, éppen ezért, 16 évesen három hónap alatt az addigi német, magyar és román nyelvtudása mellett kiválóan megtanult írni és beszélni oroszul is. Szinkron-tolmács minőségben beszélt négy nyelven.

Amikor elfogtak két besszarábiai románt, akik Szibériából menekültek el, azokat azonnal bevitték a lágerbe dolgozni. Amikor kihallgatták őket, neki elmondták, mit ne fordítson le oroszra. A Szatmár-környéki svábok csak magyarul tudtak, ezért a hatósággal csak tolmács közvetítésével tudtak értekezni.

A parancsnok, Szalaviov főhadnagy a különböző nemzetiségű munkásokkal csakis Alois Weil közvetítésével tudott értekezni. Minden deportáltat egy gondolat foglalkoztatott: elszökni. Akit azonban elkaptak, visszahozták a lágerbe.  Aloisnak azonban olyan jól ment a sora, hogy nem kockáztatta meg a szökést. 17 évesen egy ezernél több személyt fogva tartó lágernek a második embere lett, mert négy nyelven tudott beszélni. A szenet három műszakban bányászták, az első műszakban németekkel kiegészített oroszok dolgoztak: ők előkészítették, befúrtak a robbanószernek, illetve robbantották a szenet, a II. és a III. műszakban csak németek dolgoztak. Alois 17 évesen egy műszaknak a brigadérosa lett, mert mindenkinek tudott az anyanyelvén beszélni.

Salaviov, a lágerparancsnok azt mondta: az oroszok lopnak, nem dolgoznak. A németek viszont becsületesen dolgoznak, ezért szüksége volt egy oroszul jól beszélő brigadérosra. A mester, a gyeszjatnyik tudása felért egy román közjegyzőjével. Amit az mondott, az törvénynek számított, ha hazudott is. Mindazok az oroszok, akik német hadifogságból szabadultak, a szénbányán mentek keresztül. Egyik orosz, Stalinin Mihail valahol Németországban dolgozott, ahol nagyon jól bántak vele, ezért valamilyen szinten megtanult németül. Alois összebarátkozott vele, a beszélgetésükből kiderült: mielőtt bevonult katonának bányászként dolgozott.

Alois és az egész brigádja sztahanovista volt – a legtöbb tag Szatmár megyéből, Béltekről származott. Minden héten volt egy sztahanovista nap, amikor fizetés nélkül túlóráztak, 2-3 normát teljesítettek. A munkájukat elismerték, még újságban is írtak róluk. Igaz, azok sem tudták kimondani, vagy leírni a Weil nevet. A szorgalmukkal bajba hozták a többieket, akiket állandóan ócsárolt a vezetőség: nézzétek, a friccek milyen jól teljesítenek, ti nem vagytok erre képesek? Ilyenkor rendszeresen megemelték a normákat. A kényszermunkások a piacon vásároltak élelmiszert, amivel kipótolták a szűkös menüt.

A deportálás 75. évfordulóján a Német Fórumtól emlékplakettet kapott, emlékeiből azonban nem lehet kitörölni a négy és féléves deportálást, a családjától, a barátaitól történt elszakítást.