Amerikaiak

Amikor felmegy a függöny – képzeletbeli, persze, mert az Aradi Kamaraszínháznak otthont adó teremben nincs is függöny –, a színpadon Varga Andrea ül egy magas széken, előtte kottatartó, és énekel. „New York, New York”, bizonyára mindenki hallotta már a fülbemászó melódiát, de most a közönség azt találgatja, vajon „egyszerű” színésznő, vagy egy kiváló énekes adja elő? A hang és az előadásmód ez utóbbi változatot valószínűsíti, mint ahogy a következő dal is, de nem tudni, hisz még nem láttuk Aradon. Aztán bejön a színpadra Harsányi Attila két doboz Coca-Colával (elvégre Amerikáról szól a darab), az egyiket átnyújtja partnerének, beül a másik, az előzőhez hasonló székbe és immár kettesben folytatódik a mondhatni díszlet és kellékek nélküli előadás.

A végén pedig a hálás közönség egyáltalán nem csak udvariasságból tapsol hosszasan, az egyórás produkcióval a két szereplő és maga a darab nagyon is kiérdemelte az elismerést.

A darab címe után, egyelőre, hiába keresgélne a néző az interneten: annyira friss – csak most volt a bemutató –, hogy még nem került fel. Szerzője pedig nem világhírű drámaíró (egyelőre legalábbis): a szerzők maguk az előadók. Az Oroszok című, ugyancsak sikeres kamaraszínházi előadás ötletéből kiindulva ezúttal Amerika (pontosítsunk: az Egyesült Államok) világát viszik – zenében és prózában – színpadra. A dalok adottak (csak az óriási szénakazalból kellett kiválogatni néhány szálat), a szöveg nagy részét szintén kölcsönözték, nem kevesebb anyagból. Ezt kellett összekötni, összegyúrni úgy, hogy nemcsak élvezhető, de finom valami jöjjön ki belőle.

Hogy ezek után valós képet kapunk-e Amerikáról? Belesűríthető egy órácskába egy ekkora kultúra, a rá jellemző sokféle gondolkodásmód és magatartás, a rengeteg ellentmondás úgy, hogy az országra rá lehessen ismerni?

A darab szerint (aminek természetesen sok más variánsa is elképzelhető): igen. Amit láttunk, az nem a rózsaszínű vagy a fekete Amerika (bármelyikre bőven volna lehetőség), hanem ez is, az is, mint a valóságban: olyan ország, amelyben megfogalmazódott – még a francia forradalom előtt – a szabadságjog, az egyenlőség gondolata, ahol, úgy másfél évszázada, lezajlott a rabszolgák (nesze neked, egyenlőség) felszabadításáért folyó belháború; itt élt Al Capone, a gengszter és Martin Luther King tiszteletes, a világ egyik legismertebb polgárjogi harcosa („Van egy álmom”), az itt gyártott napalmmal pusztítottak földeket és embereket külháborúkban, ez a dzsessz szülőhazája (Harsányi meglepően jól „adta” Armstrongot), és sok minden egyéb. Mindez egy mélyen humánus összeállításban, amelyben a szerzőket (aligha véletlenül) egy – távolról sem csupán amerikai – polgárjogi harcos rokonszenves mezében ismerhetjük fel.

Varga Andrea egyébként, partneréhez hasonlóan, a Miskolci Nemzeti Színház művésze, prózai és zenés darabokban egyaránt szerepel. A mostani, miskolci undergound színház égisze alatt futó aradi kamaraszínházi produkció hozta őket először szerző- és előadópárosként össze. Hátha nem utoljára… Úgy hírlik, már tervben szerepel a Magyarok c. előadás összeállítása, és miért ne lehetne majdan Franciák, Németek, Angolok stb. is?

Kérdezni, persze, könnyű – a kibicnek semmi se drága –, idővel, szusszal bírni sokkal, de sokkal nehezebb.

Ja, és a felcím: „És ne felejtsétek Leif Erikssont”, hívta fel a figyelmet Harsányi. Aki nem tudná: azt a vikinget emlegette, aki fél évezreddel Kolumbusz előtt felfedezte Amerikát.