Őszinte csevegés távol a hegyektől Török Zsolt hegymászóval

„Amikor felérek a csúcsra, úgy érzem, hogy enyém a világ” (I.)

2017. szeptember 5. 19:36 (kedd) /

– Vége a nyárnak. Elromlik az idő. A Himalájában is?

– Ott most jön a jó idő. A téli és a nyári monszun között van a tavaszi és az őszi szezon.

– Azt hiszem, stílusosabb lett volna ezt a csevegést valahol egy csupasz sziklapárkányon vagy több ezer méter magasságban, egy hegymászó kötélen lógva lebonyolítani. De nekem, sajnos, tériszonyom van, nem szeretek lenézni a magasból. Neked nincs?

– Klasszikus tériszonyom nincs. Lenézek a meredek szikláról minden szorongás nélkül. De nem szeretem a sima, kompakt falakat. Legalább repedések legyenek rajtuk.

– Van lelke a hegynek?

– Mindenképpen! Abban a pillanatban, amikor megérkezem a hegy lábához, elkezdek vele kommunikálni. Különféle hegyek léteznek: egyikük visszataszító, komor, a másik szelíd, barátságos. Az, aki nem hisz semmiben, persze, a hegy lelkét sem érzékeli.

– Nem szoktál magányos lenni fent a sziklákon?

– Dehogynem!

– És itt, a földön?

– Itt sokkal magányosabb vagyok. Mert teljesen más a viszonyom az emberekkel, mint a hegyekkel. Terveztem régebben, mint kezdő hegymászó, hogy elmegyek egyedül egy fogarasi gerinctúrára télen. Ki akartam próbálni magamat, hogy lássam, milyen pszichikai megpróbáltatás ez. Olyan dolog, amit nem lehet elmesélni, csak átélni. Egy hegymászó életében fontos, hogy egyedül is helyt álljon, s kitegye magát különféle, extrém körülményeknek, egy kicsit vonuljon el a világtól. Ez végül is egy aktív meditáció. Ott mindenképpen megváltozik az idő. Például eltelik tíz óra, és a hegymászó lehet, hogy harminc-negyven órának érzi. Teljesen intenzív és komplex az élmény. Amikor visszatér, és emberekkel találkozik, bárkinek tud örülni. Ha minden nap egymásba botlunk, nem tudjuk értékelni a másik jelenlétét.

– Miért érzed magad magányosnak lent a földön?

– A hegyek világában minden annyira tiszta. A mi földi világunk borzasztóan komplikált. Úgy gondolom, hogy mindent jól csináltam, és nem értem meg, miért nem sült el minden tökéletesen, miért támadnak hátulról, miért történnek olyan dolgok az emberrel, amelyeket nem tud megmagyarázni.

 

„Nem szabad elengednem magam”

 

– Mit eszel, mit iszol hegymászás közben?

– Mászás közben kevés idő jut evésre, meg étvágyam sem igen van. Abban a hidegben bekapok néha egy falat hideg kaját: sajtot, sonkát, kolbászt, de nagyon kis mennyiségben. Hegymászás közben nem beszélhetünk normális étkezésről. Este a sátorban lehetőség van főzni is, egy teát, egy kávét vagy kakaót. Normálisan enni csak a mászás után, vagy otthon tudok.

– Ha ilyen keveset eszel, honnan van annyi energiád?

– Hegymászás közben, ami óriási erőfeszítést jelent, kimerítem a tartalékaimat.

– Le szoktál fogyni egy mászás során?

– Igen. A dehidratáció miatt is. Hiába mondják, hogy nagy magasságban 4-5 liter folyadékot kéne meginnom, ez soha nem sikerül. Becsapom magam azzal, hogy apró kortyonként iszom meg azt a liter vizet, amit magammal vihetek.

– Este a sátorban aztán literszámra főzöd magadnak a forró teát.

– Azt sem tehetem, mert a vizet gázzal kell melegítenem, és a gázpalack tartalma véges.

– Hol érzed jobban magad, fent a hegyen vagy lent a földön?

– Nem mondhatom, hogy ott fent jobban érzem magam. Nem vagyok elvonult, magának való hegymászó. Szeretem a társaságot, szeretek szórakozni, táncolni, enni, színházba, moziba járni… És mindezt csak itt lent tehetem.

– Mi jobb, mászni felfelé vagy leereszkedni?

– Mindenképpen mászni. A visszaereszkedéstől félek. Amikor mászom, a kezemen és a lábamon meg az elgondoláson múlik minden. Attól kezdve, hogy elhagytam a biztosítási pontot, az esélyeim csak nőnek, tudniillik minél több biztosítási pont vesz részt a biztosítási rendszerben, annál kisebb az esély, hogy az ember lezuhanjon. Ereszkedés közben egyetlen pontból haladunk lefelé. Ha az kiszakad, akkor annyi…! Az ereszkedés mindig macerás. A lefelé menetel mindig egy sikeres csúcsmászás, vagy egy sikertelen próbálkozás után történik… Egy csúcsmászásba az ember mindent belead, amikor lefele megy, akkor már fáradt. Főleg mentálisan. Hajlamos arra, hogy feladja. Helytelenül olyan gondolatok születnek a fejemben, amelyek könnyen balesethez vezethetnek: ennem-innom kéne, találkozni a barátaimmal, a családommal. Nem szabad elengednem magam addig, míg le nem érek az alaptáborba.

– Hány kilót nyom a hátizsákod?

– Nagyon keveset. Ultrakönnyű, spéci benne minden. Régen a turisták 30-40 kilós zsákokkal jártak. Nálunk ilyen nincs. A serpák szoktak cipelni ennyit az alaptáborok megközelítéséig. A felső táborokba már köteleken húzzák fel a csomagokat. Azért, sajnos kb. 8 kiló nekem is marad.

– Mondj már valamit a serpákról!

– A serpák a Himalája északkeleti részének magas völgyeiben élő népcsoport. A Himalája expedíciók segítői.

 

„A hegymászás művészet”

 

– Sportnak tartod a hegymászást?

– Kétségtelenül. De teljesen különbözik más sportoktól. Benne van a gravitáció leküzdése. Az egész emberiség léte a gravitációtól függ.  A hegymászók gúnyt űznek a gravitációból.

– Hogy képes egy ember ilyesmire?

– Sok edzéssel és mentális felkészüléssel a háta mögött.

– Mi különbözteti még meg a többi sporttól?

– Az étkezés szemszögéből nézve is különbözik. Az emberi test ételfüggő. A hegymászónak is fontos az étkezés élménye. De borzasztó nehéz megoldani olyan rettenetes körülmények között, amelyek ott, a magasban uralkodnak. Főleg akkor, ha egy mászás nem egy napot tart, hanem sokat. Hallottam olyan mászókról, akik lemondtak az evésről. Ez önsanyargatás.  

– Más különbség?

– Elsősorban az, hogy életveszélyes. És mondjuk ki bátran: a hegymászás művészet!  Megtalálni a megfelelő időt, gyorsan cselekedni, megválasztani a szükséges fogásokat, jó pihenőhelyekre lelni, beosztani az erőt, regenerálódni – ez mind a művészet szintjére emeli a hegymászást.

– Milyen érzés 8000 méter magasságban lógni a kötélen?

– A nyolcezresek esetében az oxigénhiányos környezet maximálisan igénybe veszi a szervezetet. Ezek megmászása nemcsak a hegymászásról szól, hanem arról is, hogy mennyire tudja az ember hozzászoktatni a szervezetét azokhoz a körülményekhez, ahhoz a környezethez, ahol nem lenne, mit keresnie. Jólesik akkora magasságban a kötélen lógni, mert tudom, hogy közel a csúcs.

– Miről szól a pihenés a sátorban?

– Fekszem két órát, meditálok, nézem a sátor mennyezetét, iszom, szép dolgokra gondolok, elképzelem, hogy az agysejtjeim nem mennek tönkre, hogy az idegrendszerem normálisan működik, nem lesz sem tüdőödémám, sem agyödémám. Ezeket a dolgokat elrendezem magamban, feldolgozom azt, hogy nekem most cselekednem kell.

– Nagyon jó érzés felérni? Mihez lehet hasonlítani?

– Amikor felérek a csúcsra, úgy érzem, hogy enyém a világ.

 

„Magam kell hogy megszerezzem a támogatókat”

 

– Személyre lebontva, mennyibe kerül egy Himalája-expedíció?

– Különbséget kell tennünk a profi, illetve az amatőr hegymászó között. Az amatőrnek körülbelül tízezer euró, beleszámolva a felszerelést, a repülőjegyeket oda-vissza és az ottani költségeket. A profi sportoló másképpen fogja fel az egészet, hisz ő ebből él. Fel kell készülnie, be kell tartania egy edzésprogramot, utazgatnia kell az expedícióval kapcsolatosan. Ezek mind pluszpénzbe kerülnek.

– Kik a legfontosabb támogatóid?

– A legnagyobbak a Transilvania Bank, az Unicredit Bank, a Cleaning Technology és más kisebb cégek.

– Aradról támogat valaki?

– Nagyon kevesen.

– Szponzoraid maguktól jelentkeztek, vagy neked kellett megtalálnod őket?

– Magam kell hogy megszerezzem a támogatókat. Az expedíció megszervezésének legnehezebb része előteremteni rá a pénzt. Ha sikeres hegymászó vagy, megtörténik, hogy a szponzorok elhívnak motivációs előadások megtartására. Ezeken elmeséled az életedet, beszélsz magadról, elmondod, hogy jutottál oda, ahova elértél. A hallgatóságot érdekli, hogy valaki, akinek normális embernek kellett volna lennie, hogyan válik ilyen különccé, mint az alpinista.

– A hegymászás az elit sportja, ugye?

– Régebben a hegymászó bizonyos értelemben fanatikus volt, de legalábbis úgy nézett ki. A fejlett országokban manapság a hegymászás tömegsporttá vált. Az Alpok országaiban –Németország, Ausztria, Olaszország, Svájc, Franciaország – tömegsportnak mondható, mert nagyon sokan másznak hegyet.  A profi hegymászás nevezhető elit elfoglaltságnak.

 

„Amikor hegyet mászok, nagyon közel kerülök Istenhez”

 

– Hiszel Istenben?

– Nem hiszek egy olyan jóságos Istenben, aki figyel minket állandóan, és alig várja, hogy megbüntessen, és elítél élőket és holtakat… Igazából az én hitem inkább a keleti filozófiákhoz közelít. Ezek szerint maga a Világegyetem az Isten, nem egy hosszú, fehér szakállú öregember. Az Univerzum minden apró darabja az Istennek egy része. Bennünk is jelen van. A kutyákban is, a virágokban is, a fűben is megvan az információ, az Istennek egy része. Tehát bármi rosszat teszünk, azt magunk ellen tesszük. A világot nem a negatív, hanem a pozitív energia viszi előre. Ha valami felemelőt teszünk, ha jót teszünk valakivel, az nekünk is jó. A pozitív energia, amit mi megtermelünk, az egész Univerzumra hatással van. A hegymászó fantasztikus magasságok és mélységek megtapasztalásával, csodálatos élmények részeseként hozzájárul az egyetemes energiasűrűség megnöveléséhez. Tudom, hogy az Univerzumnak szüksége van a mi tapasztalatunkra.

– Több ezer méter magasan nem érzed azt, hogy közelebb kerültél Istenhez?

– Dehogynem! Úgy érzem, hogy közelebb kerültem mind az Univerzumhoz, mind saját magamhoz. Tehát mindenképpen Istenhez kerültem közel. A társadalomban élve, a hajtásban legelőször saját lelkünket veszítjük el, Istennel való viszonyunk változik meg gyökeresen. Amikor hegyet mászok, nagyon közel kerülök Istenhez.

 

„Mindennek tudok örülni”

 

– Két csúcsra mászás között milyen étrenddel tudod visszanyerni, illetve megtartani erődet?

– Ilyen szempontból trehány ember vagyok. Soha sem tudok arra figyelni, hogy tudományosan étkezzem. Ha valaki, mondjuk, egy társ elém tenné a gyümölcslevet, a táplálék-kiegészítőket, vitaminokat, nem mondanék nemet. Segítség nélkül viszont nem tudom megerőszakolni magamat. Ha éjfélkor szalonnázni van kedvem lila hagymával, akkor azt teszem, ha megkívánom, kólát iszom… Bármit, bármikor, csak jólessen.

– Boldog vagy?

– Elővettem gyermekkori fényképeimet. Azt láttam rajtuk, hogy arcomon bizonyos szomorúság látszik. Amikor belenézek egy kamerába, az az érzésem, hogy mosolygok. Belülről mosolygok, csak nem ül ki az arcomra.

– Még egyszer megkérdem: boldog vagy?

– Igen, boldog vagyok. Mindennek tudok örülni. Akár egy ételnek is. Nem csak nagy dolgoknak. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy az igazi boldogsághoz még hiányzik valami. A magánéletemre gondolok. Ha az is megoldódna, akkor kimondhatom, hogy igazán boldog vagyok.

 

„… nekem nem tanították meg az iskola értelmét”

 

– Szerettél iskolába járni?

– Soha. Másfajta gondolkodású gyermek voltam, mint a többi. Nonkonformista vagyok, borzasztóan szeretem a szabadságot. Azt gondolom, hogy engem másképpen kellett volna kezelni, mint a többi gyereket. De hát akkor mindenkit úgy kezeltek, és valószínűleg most is erről szól a dolog. Lehet, hogy vannak olyan speciális iskolák, ahol az ilyen problémás gyerekeket, mint én, másképpen kezelik. Tény az, hogy nekem nem tanították meg az iskola értelmét. Persze most már tudom, hogy az iskolába bezsúfolják a sok gyereket, megkapják az alapoktatást, de nem nevelnek egyéniségeket, különleges embereket. Aki akarja, és tehetséget érez hozzá, maga kell hogy megtalálja a megfelelő utat az életben, és el kell döntenie, milyen irányba megy… Én azért sem szerettem iskolába járni, mert az iskola nem a kreativitásról, az önbizalomra nevelésről szólt. Az én időmben a tanfelügyelő megengedhette magának, hogy megüssön, mert nem voltam eléggé rövidre megnyiratkozva. Ez ’89-ben, a forradalom évében történt. Olyan negatív emlékeim maradtak meg, amelyek megkeserítettek, elvették a kedvem az egész iskolába járástól.

– Melyik iskolában tanultál?

– A Csikyben végeztem, ami akkor Kőolajipari Szakközépiskola volt. Előtte Mosóczy-telepen, a 13-as Általános Iskolába jártam, és azt megelőzően két évet az 1-es Általánosba. 

– Voltak kedvenc tantárgyaid?

– Igen. A földrajz, a történelem és a torna. Ugyanakkor az irodalmat is nagyon szerettem. Kommunista időket éltünk. El kellett olvasnom Nagy István Réz Mihályék kóstolójacímű regényét. Kötelező olvasmány volt. Bosszantott, miért kell nekem olyasmit elolvasnom, ami nem érdekel?...  Azért, történtek ott jó dolgok is. Abban a középiskolában generációk nőttek fel.  

– Voltak tanáraid, akikre szívesen visszaemlékezel?

–  Nagyon szerettem Vadász Ernőt, a tornatanáromat, ugyanakkor Nótáros Lajos is kedvencem volt, mert a filozófia is érdekelt. Az idegen nyelveket nem szerettem, mert nem láttam az értelmét az idegen nyelvek tanulásának, amikor tudtam, hogy idegen országokba nem utazhatom. Akkoriban elképzelhetetlen volt, hogy egyszer majd beutazhatjuk az egész világot.

(Folytatjuk)

Hozzászólások