Őszinte csevegés távol a hegyektől Török Zsolt hegymászóval

„Amikor felérek a csúcsra, úgy érzem, hogy enyém a világ” (II.)

2017. szeptember 6. 17:52 (szerda) /

„… tudom, hogy jó úton haladok”

 

–Hogyan lettél alpinista?

– Nagyon örülök ennek a kérdésnek. Nemrég jöttem rá a válaszra. Ezelőtt, amikor kérdeztek erről az újságírók, nem tudtam jó választ adni… Első osztályos koromtól félénk gyerek voltam. Szüleim életfelfogása miatt önbizalom hiányban szenvedtem. Ugyanakkor félénk a lányokkal való viszonyban is, az órákon sem mertem jelentkezni, féltem egyáltalán felvállalni valamit… A haláltól rettegtem a legjobban. Azért, mert körülöttem nagyon sok öregember élt, a fiatalabbak meg, mint a szüleim, koravének voltak, ötvenévesen hetvenéves mentalitásuk volt – a múltban éltek. A családban állandóan szó volt betegségekről, elmúlásról, halálról, tragédiákról, holokausztról, olyan kegyetlenkedésekről, amelyek megrengették a világot. Én, mint gyermek ezt borzalmasnak fogtam fel. Teljes zűrzavar volt a fejemben. Ilyen az élet? Ezért születtünk? Minek tanuljak az iskolában, ha úgyis meg fogok halni? Szükségét éreztem, hogy olyan emberré váljak, aki meg akar felelni a kihívásoknak. Számomra a legmegfelelőbb útnak az alpinizmus mutatkozott. Hogy leküzdjem a halálfélelmet, hogy önbizalmat nyerjek, hogy bátor ember legyek, hogy megtanuljak érvényesülni, hogy tartásom legyen az életben.

–Sikerült mindezt elérned?

– Nem állítom, hogy százszázalékosan sikerült, de tudom, hogy jó úton haladok.

–Most mondd el, hogy ez konkrétan miként történik! Hogyan válik valaki hegymászóvá? Hadd tudjam meg én is, hátha kipattan bennem egy szikra, s rájövök, hogy alpinista szeretnék lenni…

– A családban keringtek történetek igazi hegymászókról, fantasztikus emberekről. Láttam pár filmet is a tévében, amelyek főszereplői a hegyek voltak. Különben kicsi koromtól atletizáltam, tornásztam, síeltem, hegyet másztam amatőr szinten, bakancsos turistaként. Tizenhat éves koromban, amikor a hormonok legerőteljesebben dolgoztak bennem, beiratkoztam egy igen egyszerű tanfolyamra, amelyet a „Jöjjön velünk” amatőr turistacsapat szervezett, s amely nem is a mászásról, hanem az ereszkedésről szólt.

–Hol gyakoroltatok?

– Radnán, egy elhagyatott kőbányában. Ott kezdtem el. Utána kaptam néhány szakkönyvet, elolvastam őket. Először Körösrévre (Vadu Crișului) mentem, aztán az Abrudbánya felé vezető hágóra, utána a herkulesfürdői falakhoz. Az már komolyabb kihívás volt számomra.

 

„…ereimben kun vér is folyik”

 

–Bemutatnád-e dióhéjban családodat?

– Büszke vagyok családomra. Anyai ágon Ilisie nagymamám a magyarországi Túrkevéről származik. Ez a Kunság központja, tehát ereimben kun vér is folyik, ezért vagyok olyan akaratos, eltökélt. Tőle örököltem sok mindent. Rendkívül vállalkozó szellemű volt, hazárdjátékos a szó nemes értelmében, szeretett vagánykodni. Anyai nagyapám románnak született, de elmagyarosodott. Fogász volt. Rendkívül nagy műveltségű, humoros, jópofa ember. 

–Az általános iskolában volt egy román irodalomtanárnőm, Ilisie Ilona.

– Ő az édesanyám. Román–francia szakos tanárnő. És semmilyen sportban nem jeleskedett. De mint fiús anya, felfogta, hogy a fiából fiút kell nevelni, készségesen küldött mindenféle sportedzésre. Apám részéről, másik nagymamám a tipikus békebeli háziasszony szerepében tevékenykedett, aki otthon ellátta a családot. Férje, a nagyapám, báró Andrényi főkönyvelője volt, magas beosztású ember. Apám, érdekes módon, nagyon sok mindenhez értett, vagy értett volna, de önbizalom-hiánnyal küszködött, és nem találta meg az utat, hogy ebből kikecmeregjen. De mindenképpen sokoldalú ember volt. Többféle sportot űzött: evezés, síelés, úszás, pingpong, tenisz, kézilabda, de egyiket sem profi szinten. Amatőr sportemberként élt.

–Mivel foglalkozott?

– Szintén könyvelő volt.

–Nős vagy?

– Voltam, kétszer is.

–???

– Sokat gondolkoztam azon, hogy én nehéz ember vagyok-e vagy sem. Úgy gondolom, hogy itt arról van szó, hogy ha egy ember minél komplexebb egyéniség, minél mélyebb gondolkodású, annál nehezebben tud magának olyan társat találni az életben, aki szintén ilyen.

–Két házasságod ment tönkre. Magyarázható ez a hegymászással?

– Igen. Közvetett módon. Nem konkrétan amiatt romlottak el viszonyaim, mert én életveszélyes körülmények között mászom, és a feleségem ezt nem tudja elviselni idegileg. Itt arról van szó, hogy az ember, aki szinte az egész energiáját bizonyos irányba kanalizálja, nehezen tud elegendő energiát küldeni másik irányba is. Szerintem az az ideális házasság, amelyben elég erős a nő, hogy felfogja, ha a férje nagyon jó és tehetséges a szakmájában, vállalja társként, hogy mögötte álljon. Mert minden erős férfi mögött ott áll egy önfeláldozó nő. Ez nekem nem adatott meg. Én ezt a nőt nem találtam meg. Ennyi! Igazából, nem úgy gondolom, hogy egy elhivatott hegedűművész, zongoraművész, festőművész, szobrász, akár hegymászó nem képes szép családi életet élni. Csak a megfelelő társ éljen mellette. Aki megérti, hogy vannak olyan emberek, akik óriási energiákat sugároznak bizonyos irányba, és emiatt gondolkodásuk is megváltozik bizonyos mértékben.

–Vannak gyermekeid?

– Egy fiam van.

–Ő is hegymászó lesz?

– Fogalmam sincs… Beismerem, nem tudtam elképzelni magamat apa szerepben, hogy gyereket neveljek. A második házasságomból született Dávid, aki most ötéves.

–Mi köt Aradhoz?

– Minden. Én régi vágású, puritán családban nőttem fel. Nem volt nehéz magamba szívnom a lokálpatriotizmus érzését. Hiába vagyok, mondjuk, a Kurakao-tenger partján, nekem akkor is a Maros a mindenem. A város elrendezése, az épületek, de legfőképpen ez a folyó az, ami ideköt. Ugyanakkor azok a csodás emberek, akik vagy meghaltak, vagy elmentek, de képzeletemben még mindig aradiak. Ha még mindig itt élnének, bizonyára jobb lenne nekünk. Az is nagyon sajnálatos, hogy rengeteg barátom elköltözött külföldre. Ha el kellene mennem Aradról, én biztosan lelki beteggé válnék. 

 

 

„Megmásztuk a nyolcezres csúcsot (…) India következik”

 

–Mit tartasz három legfontosabb sikerednek?

– A modern hegymászás már nem a szerelemről szól. Hanem az eredményekről. A régi hegymászás, amelyet én is műveltem a kezdetekkor, arról szólt, hogy 3-5 évig álmodoztam valamiről, és mindent megtettem azért, hogy az álmom megvalósuljon… Ha hármat kell kiemelnem sikereim közül, első helyen szerepel az Eiger északi falának megmászása a Berni-Alpokban. Ezt halálfalnak nevezik. Fogalom. Ha megmászod, és utána abbahagyod a hegymászást, egy életre az is elég. Másodikként megemlítem, hogy sikeresen meghódítottam az Alpok trilógiát, ami három nagy északi falat jelent. Ezek az Eiger, a Grandess Jorasses és a Matterhorn, Franciaország területén. Harmadik nagy eredményem a Nanga Parbat Rupál falának megmászása. A Nanga Parbat a Himalájában Pakisztán és Kasmir határán fekszik, a világ kilencedik legmagasabb hegycsúcsa, 8125 méter magas. Ennek az expedíciónak én voltam a kitalálója és vezetője.

–Kiket vittél magaddal?

– Négy román alpinistával öten alkottuk a csapatot.  Ez volt a román hegymászás eddigi legnagyobb eredménye.

–Segített valaki utatok során?

– Megmásztuk a nyolcezres csúcsot minden külső részvétel, jelenlét nélkül. Mi húztuk ki a köteleket a hegyoldalba, mi találtuk ki a stratégiát, mi hordtuk a cuccot föl-le, minden segítség nélkül. A világ legnagyobb szintű alpin falát másztuk meg, a szintkülönbség több mint 4600 méter az alaptól a csúcsig. Büszke vagyok, hogy kiterveltem, vezettem ezt az expedíciót, részese voltam, és a csúcsra is feljutottam.

–Legközelebbi terveid?

– Tervezgetés közben, sajnos, a koromat is figyelembe kell vennem. Most, hogy 44 éves lettem, olyan mászásokra állok rá, amelyek igazi hegymászást jelentenek. Nem 8000 méteres csúcsok meghódítására gondolok, ami technikailag viszonylag könnyen kivitelezhető. Nagyon nehéz utakat tervezek, nem túl nagy magasságban, ami 6-7 ezer métert jelent. De vannak még nyolcezres terveim is.

–Melyik lesz a legközelebbi utad?

– India következik. Északi részén, a Garhwal Himalájában egy nagyon híres hegynek a déli fala vár rám.

 

„… bármikor vállalom, hogy magyar vagyok…”

 

– Úgy emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt bizonyos médiák képviselői fanyalogtak amiatt, hogy a csúcsra nem a magyar zászlót vitted fel, hanem a románt. Erről mit tudnál mesélni?

– Mint a magyar kisebbség képviselője, de román állampolgár, szívem szerint felvinném mind a román, mind a magyar zászlót. De tudom, hogy ebben az országban a magyar zászló megítélése nem megfelelő. Sajnos egyes politikusok jóvoltából egyik félnek sem az érdeke, hogy ez a konfliktus elmúljon. Én úgy gondolom, hogy annak az országnak a zászlaját kell felvinnem, ahova tartozom. Ugyanakkor, bármikor vállalom, hogy magyar vagyok, ezt sohasem tagadtam… Meg aztán azt is figyelembe kell venni, hogy a támogatóim egytől-egyig romániai cégek, illetve magánszemélyek.

–Milyen idegen nyelveket ismersz?

– Megtanultam angolul, mert kellett, a németet is tudogatom, az anyanyelvemen meg a románon kívül.

–A serpákkal milyen nyelven beszélsz?

– Angolul.

 

„… nincs értelme abbahagyni”

 

–Féltél már nagyon-nagyon hegymászás közben?

– De mennyire! Féltem. Az volt a kérdés, hogyan fogom megoldani a helyzetet. Ha a félelem hatalmába kerít, két lehetőségem van: lebénulok, és nem teszek semmit, ami tovább fokozza a félelmet, mert telik az idő. Ha nem bénulok le, hajlamos vagyok a félelem miatt elhamarkodottan cselekedni. Akkor az egyedüli dolog a higgadtság, a nyugalom, kiegyensúlyozottá kell válnom, hogy azt tudjam tenni, ami pillanatnyilag a leghelyesebb. Rájöttem arra, hogy a „lépésről-lépésre” technika vezethet eredményre. A kritikus szituációból kis lépésekkel lehet kikecmeregni, és akkor túlélem.

–Soha sem akartad még befejezni?

– Volt már rá példa. Csak utána mindig megráztam magam, és rájöttem, hogy nincs értelme abbahagyni.

–Tulajdonképpen miért csinálod? Mi motivál? A pénz biztosan nem. A dicsőség? Hogy szebben nézzenek rád a csajok?

– Ugyanaz motivál, mint, ami bármely sportolót. Próbatétel, amelyben leellenőrizhetem, képes vagyok-e véghezvinni azt, amit akarok. Másrészt, szinten akarom magam tartani ebben a sportágban. És szükségem van arra az érzésre, hogy enyém a világ, ha kevés időre is. Nem olyan értelemben, ahogy Napóleon vagy Hitler gondolta. Az a világ, ahol a hegymászó él, az övé, mert szereti, és erre a szeretetre nem tudott rájönni akkor, amikor minden kényelme megvolt. A tízparancsolatot, a törvényt, amely szerint élnünk kell, Mózes fent a hegyen írta le, azt mondja a Biblia. Szimbolikus dolog, hogy ezért meg kellett másznia egy hegyet, egy magas pontra kellett eljutnia. Lehet, hogy ez a magas pont az ő belsőjében is felemelkedés arra a szintre, ahol ő hivatott lett arra, hogy ezt megkapja.

–Jól hangzik…

 

„Szeretek a középpontban lenni”

 

–Mivel tudod bizonyítani, hogy valóban fent voltál?

– Fényképekkel. Lehet olyan fotókat készíteni, amelyekkel minden kétséget kizárva bebizonyíthatom, hol jártam. Vagy rögzíthetem videóval az átélt eseményeket. 2000 óta, amióta elterjedtek a digitális kamerák, nincs olyan gondom, hogy befagy a film a gépbe… Meg ugyanazzal a kamerával filmezni is tudok. Csak arra kell ügyelnem, hogy csúcsmászás előtt töltsem fel az elemeket.

–Büszke embernek tartod magad?

– Igen. De nagyon sokszor túl kellett tennem magam a büszkeségemen. Akár női kapcsolataimban, akár szponzor-kapcsolatokban. Sajnos, nem vagyok elég pragmatikus. És nem vagyok elég határozott. A hegymászást illetően az vagyok, de a mindennapi életben nem. Állandóan próbálom megtalálni a kiskapukat.

–Az alpinistának nem kell egy kicsit exhibicionistának lennie? Aki szereti mutogatni magát?

– Szerintem, igen. Vannak olyan félrevonult, a társadalomtól elhidegült emberek, akik engem divat-hegymászónak tartanak. Azért, mert szeretek szépen öltözni, vetítéseket tartani, szép képeket mutogatni, beszélni róluk, felmagasztalni sokszor azt, amit csinálok, és nem vagyok visszahúzódó, magába zárkózó, befelé forduló típus. Szeretek a középpontban lenni. És nem csak azért, mert hegymászó vagyok. Ilyen vagyok, mint ember. Minden embernek jól esik, ha dicsérik, szépeket mondanak róla, főleg ha nem alaptalanul.

–Sikeres vagy a gyengébb nemnél?

– Nem. Nem látom magam sikeresnek.

–Lehet, hogy túl sokat vagy fent a hegyen, és nem jut elég időd a földi gyönyörökre?

– Egyszerűen nem tudom megérteni a nőket. De evvel nem vagyok egyedül… Sokszor az az érzésem, mintha nem ugyanannak a bolygónak lennénk a lakói.

Hozzászólások