„Anyagilag taszító a pálya a magyar pedagógusoknak”

November 24-én került sor a Romániai Magyar Pedagógusszövetség (RMPSZ) Arad megyei szervezetének tisztújító közgyűlésére. A Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében megtartott rendezvényen Matekovits Mihály búcsút mondott az elnöki tisztségnek, és 13 évnyi aktív vezetői munka után átadta a stafétabotot. A szakmai szervezet vezetését (az elkövetkező négy évre) Pellegrini Miklós Arad megyei helyettes-főtanfelügyelő vette át. Az ő javaslatára elődjét a szervezet tiszteletbeli elnökévé nevezték ki. A volt elnök biztosította kollégáit afelől, hogy tapasztalataival, kapcsolataival – amennyiben igényt tartanak segítségére – továbbra is segíti a pedagógusszövetséget, a döntéshozatalba azonban már nem kíván beleavatkozni. Úgy érzi, itt az ideje, hogy a teendőket fiatalabbakra bízzák. Közel a 70 felé, így tartotta korrektnek, mondta Matekovits Mihály a Nyugati Jelen székhelyén megejtett beszélgetésünk alkalmából. Őt kérdeztük az elmúlt 13 évről, az RMPSZ-ben vállalt szerepéről, megvalósításairól, kudarcairól.

– Milyen érzésekkel, gondolatokkal adta át a stafétabotot kollégájának, Pellegrini Miklósnak?

– Egy hónap múlva leszek 70 éves, és úgy gondoltam, itt az ideje, hogy átadjam ezt a tisztséget. Generációváltásra van szükség. Másrészt nem lévén már benne a tanügyi rendszerben, a törvénymódosításokat sem követem olyan rendszerességgel. Mind az országos, mind pedig a megyei szervezetnek alapító tagja vagyok, 19 évig voltam az RMPSZ országos alelnöke. Jövő decemberben lesz 25 éve, hogy Sepsiszentgyörgyben megalakult az RMPSZ, akkor Arad megyét Khell Levente és jómagam képviseltük. Az RMPSZ egy olyan szervezet, ahol dolgozni kell. Egy politikai párttal (például az RMDSZ-el) ellentétben, itt nem jellemzőek a személyi viták, torzsalkodások. Itt minden a pedagógusok, iskolák és a gyermekek érdekében történik. Persze mindezt a román törvények és a magyarországi támogatások függvényében. Ami jó érzéssel tölt el, hogy az évek során sikerült csapatban dolgozni és megszervezni a szerteágazó feladatokat, elég, ha csak a Szülőföldön magyarul pályázatra gondolok – tavaly 2432 sikeres pályázatunk volt Arad megyében. Megemlíteném még a Bolyai Nyári Akadémia képzéseit, az anyaországi vagy a más Kárpát-medencei továbbképzéseket (elég sokan járnak Arad megyéből a Vajdaságba, mert közelebb van, mint Csíkszereda). És nagyon sikeres az Erzsébet-tábor is. Szintén fontos akcióink közé tartozik a gyermek, illetve a pedagógiai folyóiratok terjesztése és az iskolák magyar tankönyvvel való ellátása. Ezt, ha nem lenne az RMPSZ könyvtára, nem tudnánk megcsinálni. A szervezet adja ki ugyanakkor az országos Mákvirág- és Ezüstgyopár-díjakat, illetve kétévenként a Márki Sándor-díjat Arad megyében. Aktívan részt veszünk az Aradi Magyar Napok rendezvénysorozatban, az aradi magyar pedagógusok napjával, melyen a nyári továbbképzéseket elvégző pedagógusok számolnak be élményeikről. Szintén ez alkalommal mutatjuk be a magyar iskolákban tanító pályakezdő pedagógusainkat.

– Ilyen hosszú idő távlatában, különösen most, amikor magyar osztályok, iskolák szűnnek meg a gyermekhiány miatt, milyennek látja az RMPSZ szerepét a szórványban?

– A gyermekhiánnyal érintőlegesen foglalkozunk, ami azonban igazán érint bennünket az a magyar pedagógushiány (tanító, óvónő, sőt újabban magyar tanár is). Nem vonzó a pálya. Sőt, anyagilag taszító. A szórványt pedig ez hatványozottan érinti. Komoly nehézséget okoz például a szülési szabadságon lévő pedagógusok helyettesítése. Még zavaróbb probléma, hogy a tizenkét általános iskolánkból már ötben az V–VIII. is összevont osztályokban dolgozik, nem csak az I–IV. Ezáltal még a főtantárgyakból sincsenek teljes katedrák. Ilyen körülmények között pedig a magyar pedagógus inkább elmegy egy román osztályba, ahol teljes katedrát, fizetést kap. Emberileg el sem várhatod, hogy a saját zsebükön, rendszeresen szamaritánuskodjanak. Ebben próbál a szervezetünk, kapcsolatai révén, a tanfelügyelőséggel együttműködve megoldásokat találni.

 – Az RMPSZ-ben elfoglalt vezetői tisztségei mellett több évig a vezérigazgatói posztot is betöltötte az oktatási tárca kisebbségi osztályánál. Sikerült-e akkor, abban az időszakban maximálisan kihasználni ezt a lehetőséget az Arad megyei magyar oktatás szempontjából?

– Öt évet voltam a minisztériumban – ebből négyet a Tăriceanu-kormány idején – és egy nagyon jó időszakot fogtam ki, gondolok itt a támogatási lehetőségekre.  Rengeteg iskolát tudtam Erdélyben (beleértve Arad megyét is) segíteni építkezésekben. Sajnos voltak olyan helyzetek is, mint például Arad megyében, ahol teljesen felújítottuk a zimándközi iskolát és egy év múlva megszűnt. Sok iskola épült abban az időszakban, de ebből, úgy gondolom, jó arányban sikerült a magyar iskolákat támogatni. Sokkal hatékonyabban tudtam lobbizni annak idején a helyi tanácsoknál, mert volt pénz a hátunk mögött. Ezenkívül volt pénz bizonyos rendezvényekre. Én vittem be legalább tizenöt magyar versenyt országos versenyre, azaz a minisztérium finanszírozásával. Ilyenből most is van, például az Aranytoll meseíró verseny, vagy a Kányádi Sándor-szavalóverseny, továbbá sikerült a magyar vallásolimpiát teljesen függetleníteni az ortodoxtól, elindítottuk a nemzetközi magyar matematika versenyt, ami most is jól működik. Ez nem feltétlenül csak az én érdemem, de ott voltam és ráhajtottam, mert egészen lentről ismertem a rendszert.

– Mi az, amire igazán büszke, visszatekintve az RMPSZ-ben eltöltött éveire?

– Úgy érzem, hogy a megyei könyvtárunkkal egy olyan központot tudtunk és tudunk biztosítani Arad megye számára, mely önműködő rendszerként nagyon sokat segíti főleg a vidéki, de még az aradi pedagógusok munkáját is. Aminek megint nagyon örülök, hogy sikerült egy rendkívül jó cserekapcsolatot felépítenünk a Kovászna megyei magyar pedagógusokkal. Igazából ezt feleségem és testvére hozták létre annak idején, és szerencsére ezt azóta éltetjük. A tapasztalatcserék során nagyon sok barátság is született. Erre büszke vagyok. Ezenkívül (és ilyen más megyében nincs), próbálunk segíteni az egyedül élő, hátrányos helyzetű nyugdíjas kollégáinkon. Mi kevesen vagyunk. Öt évvel ezelőtt kiadtam az aradi magyar iskolákban tanító pedagógusok címtárát és névsorát. Abban háromszáz név szerepelt, ebből körülbelül kétszáz a tiszta magyar. Itt a szórványban azonban jobban érvényesül a báránypolitika, hogy jobban összehúzódunk, jobban ismerjük egymás gondjait, bajait.

– Van-e olyan, amit megbánt, amit úgy érzi, elmulasztott, vagy amit másképp csinálna?

– Néha bánt, hogy nem sikerült minden kollégát olyan jellegű továbbképzésre rábeszélni, amiből később abszolút haszna lett volna. Pedig maximális segítséget adott a szövetség a könyvtári anyag révén is. Másrészt nem mindenhol sikerült a helységeken belül a csapatmunkát összehangolni. Ez emberfüggő, hiszen, ahol nincs egy olyan ember, aki maga köré tudja keríteni a többit, ott nem lehet csapatmunkáról beszélni.

– Állandó vita tárgyát képezi a következő kérdés, amit önnek is felteszek: milyennek látja az Arad megyei magyar oktatás jövőjét?

–  Én egy született optimista vagyok. Még akkor is, ha öt évvel ezelőtt öt általános iskolánk volt Aradon és most nincsen csak kettő, abból is a Vlaicu egyre nehezebben döcög. Bár csökkent a gyermeklétszám, úgy érzem, Aradon javult a minőség, a gyerekek jó eredményeket érnek el. A Csikyben érettségizők nagyon meg tudják állni a helyüket Kolozsvártól Magyarországig, és akár a nyugati egyetemeken is. Ez egy mérvadó dolog. Aki itt jó tanuló, az bárhol megállja a helyét tisztességesen, főiskolákban is. És jó pedagógusaink vannak. Tehát, minőségi szempontból optimista vagyok, mennyiségiből pesszimista. Nagyon nagy vágásnak számított a 90-es években elindult kivándorlás. Csak az 1-es iskolából 61 gyermek ment el akkor a szüleivel együtt többnyire Magyarországra vagy még messzebb. A peregi iskolában akkor a nyolcadikban volt huszonvalahány gyermek és a kicsengetésre maradt nyolc. Elment továbbá nagyon sok fiatal, aki később potenciális szülő lett volna nálunk. Ezeket a veszteségeket nagyon érezzük. Nagy méreteket ölt továbbá a román iskolák felé kacsingatás, bár az eredményeink nekünk arányosan ugyanolyanok vagy még jobbak a román iskolák eredményeinél. Ez egy társadalmi jelenség, amibe nem tudunk beleszólni, csak a szakmát próbáljuk erősíteni.

– Ha adhatna egy jó tanácsot az utódjának, Pellegrini Miklósnak, mi lenne az?

– Azt mondanám, hogy nézzen körül és csinálja, ahogy jónak látja. A legjobb, ha körülnéz és diagnosztizál. Ezért is maradt meg a vezetőség, hisz a tisztújításon nem volt csak elnökválasztás. Alelnököket és titkárokat cserélni, ráér egy fél év után is, ha gondolja, hogy erre szükség lesz.

– Köszönöm a beszélgetést!