„Arra vágytam, hogy kint legyek az építőtelepeken”

– Sokan ismernek téged Aradon, de sokan nem (igen szerény ember vagy). Mutatkozz be, kérlek! Miről nevezetes Bálint György?

– 1946. november 7-én születtem Székelyhídon, Nagyvárad mellett. Partiumi gyerek vagyok. Ott végeztem az elemit meg a középiskolát is. Híres középiskolánk volt, pedig Székelyhíd nem volt város. Egy szép kastélyban működött a római katolikus templom mellett. Nagyszerű, csúcstanáraink voltak. Megtanítottak bennünket az életre. Édesanyám, aki igen vallásos volt, papnak szeretett volna adni. Viszont édesapám meg nagyapám építészek voltak. Tizennégy éves koromban már segédkeztem apám mellett az építkezéseken. Vakációkban komoly feladatokkal is megbízott; felügyeltem az embereit.  Rám ragadt az építészmunka vírusa.

– Hogy érezted magad a középiskolában?

– Szerettem tanulni. Harmadik voltam az osztályban. Egyetlen baj volt, hogy nem nagyon tudtam románul. Később lett román tagozat is az iskolában. Érdekes, hogy a román gyerekek megtanultak magyarul, mi meg nem tudtunk megtanulni románul.

– Az egyetemet milyen nyelven végezted?

– Románul. A Temesvári Műszaki Egyetemre mentem, az építészeti karra, civil építészeti szakra. A felvételi vizsga előtt részt vettem egy kéthetes előkészítőn. Sokat segített. Akkor még normális világ volt… Az egyetemen sokan beszéltek magyarul. A vizsgán nem volt gondom a matekkal, viszont fizikából az ingát húztam. Nem tudtam, mit kezdjek vele románul. Akkor a bizottság hívott egy magyarul tudó tanárt, aki fordított. És végül 10-est kaptam. Így jutottam be az egyetemre. Ösztöndíjasként kezdtem a tanévet… Az első év nagyon nehéz volt, de aztán belejöttem… Úgy érzem, nem jelentett hátrányt az, hogy magyarul végeztem tizenegy osztályt. Öt év alatt egyetlen vizsgám sem maradt el. Végül a százból az első tíz között végeztem.

– Hova kerültél az államvizsga után?

– Arad megye akkor indult fejlődésnek, szakemberhiány volt. Hívtak. Vonzott lelkileg is a 13 vértanú városa. Ide jöttem a Megyei Építő-Szerelő Vállalathoz. Két napon belül egy garzonlakást is kaptam.

– Milyen munkakörbe kerültél?

– A tervezési osztályon, amelyet Ujj Jenő műépítész vezetett, volt a legnagyobb szükség emberre, de én megmondtam, arra vágyom, hogy kint legyek az építőtelepeken.

– Jól érezted magad Aradon az első hetekben?

– Rendkívül magányos voltam a garzonlakásban, úgyhogy keresnem kellett egy társat. Meg is találtam azt a csodálatos asszonykát, aki 48 évig volt a párom. Könyvelő volt a vállalatnál. Ő tervezte az életünket.

 

„Úgy látom, hasznos ember vagyok”

 

– Mi volt a munkád?

– Két év gyakornokoskodás után csapatvezetőnek neveztek ki. 1976-ban, amikor megszületett a fiam, előléptettek: építésvezető lettem. 500 ember dolgozott a kezem alatt.

– Miket építettetek?

– Nagy lakótömböket, úgynevezett blokkokat. Akkor épült a Ziridava áruház, a Megyei Tűzoltóság épülete, de elsősorban blokkokat emeltünk. A csúcson naponta 600-700 köbméter betont öntöttünk le. Csodálatos embereink voltak: sváb, magyar ácsok, kőművesek.

– Mi lett velük? Hova lettek?

– Kihaltak vagy kivándoroltak. A fiatalok nemigen kedvelték a mesterségüket. Elsősorban pénzt akartak keresni. És akkoriban a jó szakmunkásokat nálunk nem fizették meg rendesen.

– Nem bántad meg, hogy az építészettel jegyezted el magad?

– Nem! Ha újra kezdeném, csak ezt csinálnám… Most is építkezem… Kilenc éve mentem nyugdíjba, de nem tudtam leállni. Sokan megkerestek. És szerencsére, tíz évvel ezelőtt jöttek a magyarországi építővállalatok, amelyeknek szükségük volt magyarul is beszélő szakemberre. Az építészetben új törvények születtek. Ma már minden építővállalatnak kell, hogy legyen egy felelős műszaki vezetője. Akkoriban építettük az Atriumot, ahol 90%-ban magyar cégek dolgoztak. Alapítottam egy építészeti tanácsadó céget a fiammal. Ő a főnök, én az alkalmazott. Sokat segít nekem a számítástechnika területén. Én meg elbújok a munkában… Főleg amióta megözvegyültem. Két nagy aradi céggel állok szerződésben csaknem tíz éve. De kisebb munkákat is felvállalok. Templomok felújításának a felügyeletére is felkértek többször.

– Jó szívvel végzed ezt a munkát?

– Úgy látom, hasznos ember vagyok. Sokan megkeresnek. És a fiamnak is adtam munkát.

 

„Lehetetlen elmozdítani helyéről a Szabadság-szobrot”

 

– Mint építőmérnök adódott olyan helyzet, hogy fel kellett másznod az épülő ház tetejére?

– Ez nálam soha sem jelentett problémát.

– Nincs tériszonyod?

– Nincs. Most is fel tudok mászni bárhova, sőt még létrára sincs szükségem, hogy felkapaszkodjam az állványra.

– Azt hallottam, hogy annak idején, amikor visszaállították a Szabadság-szobrot, neked is volt ott dolgod…

– Sok mindent építettem, de a legszebb ez volt. Hihetetlen, hogy ezt a lehetőséget adta nekem a sors. Száz évben egyszer adódik ilyen munka. Egy másik cég kezdte el a talapzat visszaállítását, de a nagyváradi területi igazgatóság leállította a munkát. Örököltünk tőlük egy 220 tonnás beton fundamentumot, amit – felső utasításra – el kellet fordítanunk 45 fokkal, hogy szembe nézzen a Megbékélési park román emlékművével.

– Úgy tudom, hogy öt évvel a szobor felállítása előtt rendkívül fontos segítséget nyújtottál a szobornak a várból való kihozatalánál is.

– 1999-ben, a 150 éves évfordulón ki kellett hozni a várból a szobor elemeit. Én az ICIM-nél dolgoztam. Cziszter Kálmánnal megbeszéltük, hogy szükség van két darura. Az esemény előtt két nappal bementem a várba, tudtam, hol vannak a szobrok.  Megállapítottam, hogy daruval el lehet érni a helyet, ahol a szobor elemei hevertek. Elárulom, hogy a román kollégáim is mellém álltak akkor. Én műszaki igazgató voltam a vállalatnál, de a tulajdonos Faur Ioan volt. Elmondtam neki, hogy kell nekünk két daru és egy szállítóeszköz, hogy kihozzuk a várból és elhelyezzük a templomudvarban a szobrot.  Bevittünk a várba egy 16 tonnás darut. Szükség volt egy másik darura a templom udvarán, ahol leraktuk a szobrokat. Problémát jelentett, hogy nagyon szűk volt ott a hely. Sikerült végül az épülő ortodox katedrálistól oda vinni egy megfelelő darut. Estére kihoztunk mindent, és a helyére raktuk. A szobor elemei ott hevertek öt évig a minorita templom udvarán, ’99-től 2004-ig.

– Hogyan sikerült elfordítani a kész talapzatot?

– Hoztunk két emelődarut Magyarországról. Fantasztikus volt, amikor a Választó utcán végigvonult a tíz szállítójármű, amelyek hozták a daruk elemeit. Szerencsére, Cziszter Kálmán talált egy bukaresti szakértőt, akivel megbeszéltük az elforgatás minden technikai részletét. Hogy ezek a hatalmas daruk stabilan álljanak a talapzat közelében, vettünk Paulisról 560 darab vasúti talpfát, és lehelyeztük azokat a talajra.  Azokra tettük le a két darut. Így sikerült elfordítani a talapzatot, alábetonoztunk, és azóta rendkívül stabilan áll rajta a szobor. Aki egyszer hozzá akarna nyúlni, és elmozdítani helyéről, lehetetlen feladat elé állna.

– A burkoló köveket megtaláltátok?

– Három helyről szedtük össze őket. Csak egy hiányzott. Az iskola udvarán történt a restaurálásuk. 2004. április 25-én, 15 évvel ezelőtt leplezték le új helyén a Szabadság-szobrot.  

 

„A malom meghatározta az életemet”

 

– Kérlek, mesélj valamit a malomról!... Emlékszem, egyszer egy magyar bálban nyertem tőletek a tombolán egy zsák lisztet. A malomból.

– A malom egy másik dolog, ami meghatározta az életemet. Mostanában is, ha kimegyek a malomba, Nagyvarjasra, megtalálom lelki megnyugvásomat… Apósom építette 1940-ben. Apósom ezermester volt. Nem kellett neki tervező. 1941-ben már működött is. A háború idején stratégiai malomként használták: lisztet őrölt a katonaságnak. Nem is vitték el katonának; a malomban nagyobb szükség volt rá, mint a fronton.

– Jött az államosítás.

– ’47-ben megszabadult az államosítástól, mert kis parasztmalomnak nyilvánították. ’48-ban viszont már nem volt menekvés. Elkobozták tőle a malmot. Őt meg kuláklistára tették, és elvitték három évre a Duna-deltába. Anyósomat két kis gyerekkel kizavarták a házból; el kellett költöznie Kisvarjasra, az anyósához. Apósom, miután hazajött, épített egy új házat Kisvarjason.

– Következett a rendszerváltás.

– ’90-ben előszedtem a malom papírjait. Mivel nem államosítás, hanem elkobzás történt, perbe adtuk az államot. A család megnyerte a pert. Visszakaptuk a malmot.

– Milyen állapotban volt?

– Mindent elloptak az épületből. Siralmasan nézett ki. Az egész falu odahordta a szemetet.

– Sikerült pénzt szerezned az újraindításhoz?

– ’92-ben egy cégen keresztül kimentem két évre dolgozni Németországba. Elvittem magammal az építővállalat legjobb szakembereit. Hirdetés alapján találtam ott egy eladó, régi vízimalmot. Hétvégeken odamentem a fiúkkal, és leszereltük a malmot, összeraktuk az udvaron. Béreltem két szállító járművet, és hazahoztam. Itthon összeraktuk. ’96-ban beindítottuk, és 11 évig működött. Eleinte apósom, majd sógorom meg a fiai működtették.

– Nem volt, kinek átadni, miután bezártátok?

– Azt gondoltuk, hogy ha a gyerekeknek megjön az eszük, újra beindítjuk. De egyiknek sem jött meg az esze. Azt mondták, hogy túl sokat kell ott dolgozni… 

– Nem gondoltál arra, hogy eladjad?

– Nem! Nem akarom, hogy rossz kézre jusson.

– Mi lett vele?

– Vigyáztam rá, mert nagyon a szívemhez nőtt, hisz rengeteget dolgoztam érte. Olyan állapotba hoztam, hogy ne romoljon, és múzeumot csináltam belőle. Semmihez sem nyúltam. Minden úgy van, mint akkor, amikor leállítottuk. Volt az épületben egy nagyobb terem; ott berendeztem egy kis tornatermet gyermekek részére. Ha jön a jó idő, szeretnék kivinni oda gyermekeket, hogy lássák, milyen egy malom, megmutatnám apósom régi szerszámait is. Lehet ott focizni is, kint, bent. Egy kis életet szeretnék lehelni újból a malomba.

 

„Van egy nagyszerű unokám”

 

– Mondj valamit családodról! Milyen érzés özvegynek lenni?

– Nagyon nehéz. Soha sem tudtam volna elképzelni, hogy ennyire nehéz lesz az egyedüllét. 48 évet éltem együtt a feleségemmel. Csodálatos teremtmény volt… ’76-ban született a fiam. Elvégezte a marketing szakot a Goldiș Egyetemen. Rajongott az autókért. Több autókereskedő cégnél megfordult tíz éven keresztül. Amikor nyugdíjba mentem, beszállt a magáncégembe. Sok noszogatás után megnősült. S most van egy nagyszerű unokám.

– Mekkora?

– Hároméves és nyolc hónapos kisfiú.

– Hogy állsz egészségileg?

– Nem panaszkodom… Volt egy nehéz évem, amikor nyugdíjba mentem. Miután Faur elhagyta az ICIM-et s megvette egy bukaresti cég, történt egy munkabaleset. Rám akarták terelni a felelősséget, igazságtalanul. Ez a baleset nagyon megérintett engem, és kaptam egy idegbetegséget, majdnem lebénultam. Másfél évig jártam az orvosokhoz, de nem tudtak helyre hozni. Végül Várkonyi Judit masszírozós módszere oldotta meg a problémámat. Azóta semmi bajom.

 

„Rögtönözni is szoktam meséket”

 

– Mostanában mivel töltöd szabadidődet?

– Nagyon szeretem a jó focit. Kimegyek az UTA mindegyik meccsére. Csak félek a hidegtől. Ha megfáznék, nem hoznák hozzám az unokámat. A jó kézilabdát is imádom… A maradék szabadidőmet az unokámmal töltöm. És kijárok a malomba. Ha jön a jó idő, virágokat kell ültetni, gondozni az udvart.

– Olvasni szoktál?

– Nagyon szeretek olvasni. Mióta megöregedtem, szeretném megtudni az igazságot. A magyar történelem nagyon érdekel. Sok régi könyvem van; azokat bújom… Meg az újságot és a Szövétneket is mindig végigolvasom.

– Sok időt töltesz unokáddal?

– Minden délután hozzák hozzám, meg hétvégén is.

– Hogyan győzöd egyedül?

– A templomon keresztül találtam egy hölgyet, aki főz, meg foglalkozik a gyerekkel is, ha szükséges.

– Szoktál meséket olvasni az unokádnak?

– Hogyne! Meg rögtönözni is szoktam meséket. Próbálom elcsalni a számítógéptől, ugyanis kezd rákapni a virtuális játékokra. Most vettem neki egy biciklit, de még fél tőle.

– Annak idején olvastál meséket a fiadnak is?

– Nem. Nem jutott rá időm. A gyerekünkkel nem foglalkoztam megfelelően. A feleségem helyettesített.

 

„A templomban megnyugszom”

 

– Tudsz káromkodni?

– Hát, az építészek megmondják a dolgokat, úgy, igazából… Ha az ember öregszik, és már tehetetlen, akkor is megmondja… De engem igen vallásosnak neveltek. Úgyhogy félek, óvakodom a csúnya szavaktól, és megbánom, ha kiszöktek a számom.

– Hiszel Istenben?

– Igen! Meggyőződésem, hogy amikor Aradra jöttem, és megtaláltam a feleségemet, azt fentről irányították. Abban is hiszek, hogy a sorsot is a Jóisten rendezi.

– Rendszeresen jársz templomba?

– Igen. Én a templomban megnyugszom.

– Mikor sírtál utoljára?

– Minden nap sírok. Amikor egyedül vagyok. Azóta, hogy itt hagyott a feleségem.

– Társas lény vagy?

– Nem szeretek sokat beszélni. Nem ülök le kártyázni a haverokkal. Türelmetlen vagyok. Állandóan mozognom kell.

– Szereted a zenét?

– Imádom az operettet. Régebben nótázni is szerettem. Akkor, amikor „rossz világ” volt, az emberek énekeltek munka közben az építkezésen.

– Mennyire keményített meg téged az élet?

– Muszáj volt keménynek lennem. Apám nagyon szigorú ember volt, s engem szigorúan nevelt. Én sajnos nem tudtam tovább vinni a szigorúságot.

– Mindent elértél az életben, amit elterveztél?

– Úgy érzem, hogy amit egy átlagember tisztességes munkával el tud érni, azt elértem. Elégedett vagyok.

– Hozzátennél-e még valamit?

– Szomorúan gondolok a sok igazságtalanságra, amelyeket a szüleim, nagyszüleim éltek meg, arra, ahogy meghurcolták őket. Azért próbálom ezt a malmot életben tartani, hogy tisztességgel megőrizzük ezeknek az embereknek példaértékű emlékét.