Az első lépések a szabadság felé

Az ipari óragyárban is sok barátrom volt, persze főleg magyarok. Azt is elmondhatom, hogy akkoriban az ott dolgozók majdnem fele magyar volt.

Volt ott egy Simon István, Pista nevezetű, Temesvárról származó kollegám is, aki hetente járt haza Temesvárra az ott élő anyját meglátogatni. Az egyik ilyen látogatásról 89 decemberében, amikor bejött a munkába, azt mesélte, hogy az anyja a főtéren lakik, ahol az utcán belelőttek a tüntetőkbe. Hogy sok a halott, sebesült. Az anyját két szekrény között találta beszorulva, mert a lakása ablakán is belőttek egy sorozatot, úgy, hogy a golyók majdnem elfelezték a szekrényt, és a félelemtől nem mert kijönni, nem bírt kijönni, amíg a fia oda nem ért.

Ez a hír gyorsan bejárta az egész közösséget, mindenki csak erről beszélt. Mások is felhívták temesvári ismerőseiket, rokonokat, és azok is konfirmálták a véres híreket.

Eltelt egy-két nap, és lassan kibontakozott az az elhatározás, hogy nekünk is tennünk kell valamit. Én átmentem a régi munkahelyemre is, az esztergapadgyárba, ahova egy kerítésen át is be lehetett jutni. Ott a kerítést kitörték (az alsó betonlapokat), és hiába tettek oda szöges drótot vagy valami mást, mindig ki lett bontva, nem tudták megakadályozni a közlekedést a két, jobban mondva három üzem között, mert agy kicsit lejjebb a Vágóhíd fele is időnként megjelent egy átjáró.

A volt munkahelyemen, az öntödében hiába beszéltem, csak pár ember állt szóba velem erről a témáról, de annál többen a lakatos műhelyben, és a revolver szekció női munkásai. Az utóbbiban egy pécskai eredetű, Erzsi néni volt a főnök, akivel még távoli rokonságban is voltunk, mert a nagyanyám pécskai Beke-lány volt.

A tüntetés előtti napon azon törtem a fejem, hogyan lehetne megmozgatni ezt a langyos tömeget, akik a sült galambot várják. Volt egy munkatársam, az öreg Karcsi bácsi, aki adott nekem egy Szabadság-szobor képet, amire mindenki rácsodálkozott milyen szép, vele sokat beszélgettem, de annyiszor volt baja a szekuval, hogy idősebb lévén már nem akart semmibe belekeveredni, csak tanácsokkal látott el. Ő mondta, hogy menjek át a Strungulba, és hívjak ki a gyárudvarra pipahujára minél több embert. Utána pedig majd az ittenieknek azt mondjuk, hogy a szomszédjaink megszakították a munkát, és talán itt is elindul valami. Úgy is lett. Átmentem az öntödébe és a lakatos szekcióba. Elmondtam a férfiaknak az igazat, mi a tervünk, de az öntödében nem sok követőre találtam. Többen hallgattak rám a lakatos műhelyben, mert ott képzettebb emberek dolgoztak. Akkor elmenten Erzsi nénihez, de neki csak azt mondtam, hogy vigye ki a dolgozóit cigiszünetre. Azt mondta, nemrég voltak és csak később lehet kimenni. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy tessékeljen ki mindenkit a szekcióból, sőt még azt is mondtam, hogy hecceljen föl viccelődős embereket, hogy csináljanak minél nagyobb lármát.

Aztán visszamentem az óragyárba és hívtam az embereket az ablakhoz, hogy lássák, a szomszédjaink megszakították a munkát, és tüntetnek a Temesváron történtek miatt. Elkezdtek szállingózni a mieink is, s egy idő múlva már voltunk vagy harmincan, és akkor az öreg kolléga azt mondta, tartsunk egy perc néma csöndet a Temesváron elhunytak emlékére. Meg is tartottuk, de azután már senki sem ment vissza a munkahelyére, hanem egyre inkább többen lettünk, és mindenki mesélte, mit tud a temesvári eseményekről, és hogy mit tehetnénk mi, aradiak.

Három óráig már nem is dolgozott senki, és ugyanúgy tettek a második és a harmadik váltásbeliek is. Másnap, a harmadik váltásbeliek megvárták a reggelieket, és amikor mi, a délelőttiek megérkeztünk, akkor már a tervekről folyt a vita, mit lehet tenni. Már indulni készültünk, minden nagy gyárat útba ejtve, hogy toborozzunk más társakat is. Igen ám, de a kaput hét óra után lánccal-lakattal bezárták, és a kapusok nem akarták kinyitni, sőt azt is láttuk, hogy a kapusok mellett van egy nem ismerős fiatalember, aki folyton telefonált. Könnyen rájöttünk, hogy szekus, sőt az egyik bennfentes (vagy most már azt hiszem az is szekus vagy besúgó volt), aki azt mondta, ismeri a telefonálót, azt is elárulta, hogy már útban van a gyárunk felé 4 Dacia autó, amelyekben géppisztolyos katonák vannak. Gyorsan ki is számítottam, ha csak 3-an vannak egy kocsiban, akkor is 12 géppisztoly, de ha belegondolok, kettővel is el tudnak intézni 30–40 embert. Akkor meggyorsítottuk a mozgásunkat, valakinek eszébe jutott, hogy van kulcsa ehhez a kapuhoz Ilié bácsinak is, aki délben egy kiskocsiban hozza át az esztergapadgyár kantinjából az ebédet az itteni munkásoknak. Előkerítettük Iliét, aki jött is és minden szó nélkül kinyitotta a kaput. Akkor elindultunk a szerszámgépgyár hátsó kapuja felé. Gyorsra vettük a lépteinket, sőt az elsők már szaladtak is, hogy minél hamarabb odaérjünk, hogy minél többen legyünk. Ott viszont a kapus nem akart beengedni, de akkor már svungban voltunk, a hátulsók kiabálták Timişoara, Timişoara, mi pedig kiemeltük a sarokvasból a kaput. Bementünk, és az udvarban kiabáltunk, és egyre-másra jöttek ki a lármára emberek a különböző szekciókból. Hívtuk őket: gyertek, megyünk a Városháza elé. Volt olyan is, aki azt mondta, várjatok, rögtön jövünk, csak átöltözünk, amire én mutattam a cipőmet, nézzétek, én is a munkáscipőmben vagyok, ami tényleg egy elkopott sarkú, letaposott, festéknyomokkal teli cipő volt. Gyarapodtunk ugyan, de a vártnál kisebb mértékében. Itt csatlakozott hozzánk az öcséd, Jenő is, aki azután végig mellettem maradt.

Már akkor jöttek a koholt hírek, hogy jönnek utánunk a géppisztolyos szekusok, és így már nem azon a kapun mentünk tovább, hanem a vágóhíd felé vezető kapun mentünk ki a Victoriei utcáig, ahol a Strungul főkapuja elé értünk. De ott akkor már olyan jól elbarikádozták magukat a kapusok, és hiába kiabáltunk, az irodákból bizony senki ki sem nézett, s így egy idő után továbbmentünk. Az utcán skandálva mentünk, és álltak meg az autók, zárták be a kocsijukat, és jöttek velünk sokan. De amikor az UTA-kapuhoz értünk, ott is ugyanaz a helyzet várt, mint a Strungul-főkapunál. Teljesen le volt zárva a kijárat, és csak a kerítésen át, meg a másik kapukon kijutók csatlakoztak hozzánk. Már-már kezdett elfogyni a bátorságom, hogy mi lesz ebből, ha nem leszünk sokan, könnyen elbánnak velünk. De elindultunk a vagongyár kapuja felé, amellyel szemben a bútorgyár kapuja is volt. Ott is gond volt a kapusokkal, de nem sok, egy csapat, 2–3 ember, köztük az öcséd is, aki már dolgozott a vagongyárban, és ismerték a járást, bementek, és meghúzták a szirénát. No, akkor aztán megfordult a helyzet, a két gyárból már több ezren csatlakoztak hozzánk, s így elindultunk a központ fele.

Én még arra is emlékszem, hogy a Podgoriánál bementem egy patikába, és kértem olyan szívorvosságot, amit akkoriban szedtem, mert úgy vert a szívem, hogy majd kiugrott a mellkasomból, és, amikor fizetni akartam, a munkásnadrágomban csak 10 lej volt. Több kellett volna, és akkor az eladó azt mondta, ingyen adja, nem fogadta el a pénzt. Bátorítólag hatott rám ez az eset is.

Már a vagongyártól kezdve én a villamos síneken mentem, állítottam le a villamosokat, mondtam a vezetőknek nyissák ki az ajtókat, onnan is sokan csatlakoztak hozzánk. Erzsi lányom jegyellenőr volt, s sokat jártam vele, testőrként, mert néha késő este belekötöttek vagabond fiúk. Egyszer odakötötték a hosszú haját a villamos ajtó melletti kapaszkodó oszlophoz. Akkor egy jó pár este vele mentem, és tisztes távolságból követtem, vártam, hogy jelezze, ha látja azokat a srácokat, akik belekötöttek. El is kaptam a hajkötözködő fiúkat, és el is láttam a bajukat. Így ismertek a villamosvezetők, s minden villamos megállt, ha megláttak integetni.

Amikor már közelkerültünk a főtérhez, a Burza és a Városháza közötti szakaszon lelassult a menet, alig haladtunk, és ott lettem figyelmes, hogy egy elég előrehaladott, úgy héthónapos állapotos asszony is ott volt mellettünk. Ott álldogálva, figyelmesek lettünk, hogy egy ház ablakában két olyan 16 éves körüli lány nevetgélt, nézett minket. Akkor ez az asszony felszólt nekik, ,,ti meg mit bámultok, ti szerettek sorbab állni, nektek tetszik ez a helyzet, nem akarjátok, megváltoztatni” stb. Akkor az a két lány visszahúzódott az ablakból, és egy pár perc múlva megjelentek a blokk ajtajában, jöttek közénk. Ott volt mögöttük az anyjuk is, aki sírva, könyörögve próbálta őket lebeszélni, visszahívni a biztonságos lakásba, de azokat már nem lehetett meggyőzni. Ezt az esetet látva, újra megnőtt bennem az elhatározás, hogy ki kell tartani, ha már ezek a fiatal lányok is vállalják a veszélyt, akkor én miért hátrálnék meg. Erőt adott az a két lány sokunknak.

Egyszer aztán, mint egy villámcsapás, felhördült egy géppisztolysorozat. Mindenki hasra vágódott, és pár percig síri csönd lett, mindenki próbált minél jobban elbújni, valami mögé kerülni. Egy idő után, amikor már felmertünk nézni, valaki elkiáltotta magát, ,,fölénk lőnek”, és mutatta a golyók nyomát, a Nemzeti Bank épületének a falain.

Ezután továbbra is ott múlattuk az időt, és egy idő után odakerültem tankokhoz közel, és ott egyszer, ugyanaz az állapotos nő, aki lehívta a leányokat az ablakból, megismert egy katonát egy tank tetejéről, aki ott nézett reánk mord tekintettel, géppisztollyal a kezében. Oda kiáltott neki ,,Măi, Ghiţă, ide lőjj, ide a hasamba, akkor nem csak engem, de a gyerekemet is megölöd, és lehet, hogy később majd a te gyereked is így jár” . Ő tudta, hogy annak a katonatisztnek a felesége is állapotos. Akkor egyszer csak, a katona leengedte a fegyvert a kezéből, belökte a tankba, s leugrott közénk és intett a kollegáinak is, hogy kövessék a példáját, és úgy is lett. Aztán még jó ideig ott voltam, de később annyira rakoncátlankodott a szívem, hogy vettem az irányt hazafele.

Jankó András