„Bármilyen gyönyörű magasságokban vagy, az otthoni dolgok mindig hiányoznak”

2013. július 19-én egy román hegymászó csapat – a 2013-as Nanga Parbat Román Expedíció – tagjai történelmet írtak: megmászták a világ kilencedik legmagasabb hegycsúcsát, a Himalájában Pakisztán és Kasmír határán fekvő Nanga Parbatot. 

Ennek a csapatnak a vezetője volt Török Zsolt aradi hegymászó, akivel jót beszélgettünk az expedícióról, a hegymászásnak laikusok számára érdekes dolgairól.

A 2013-as Nanga Parbat Román Expedíció tagjai önerőből, teherhordók segítsége és oxigénpalack nélkül mászták meg a 8126 méteres magasságot, ráadásul a Shell útvonal Rupal-falán, ami a legnehezebb út a csúcshoz.

– Mikor volt az a pillanat, amikor tudatosult benned, hogy sikerült, Nanga Parbat teljesítve?

– Igazából még most sem hiszem el, hogy az én nevem a Nanga Parbathoz fűződik, de szerintem ez egy generációs probléma. Nem ahhoz szoktunk hozzá, hogy ilyen nagy dolgokat vigyünk véghez, de ezt le kell vetkőzni, el kell felejteni, tudomásul kell venni, hogy ugyanolyan emberek vagyunk, mint mások, bármit meg tudunk csinálni, és még a pénzt is elő tudjuk rá teremteni még akkor is, ha Romániában ez tízszeresen nehezebb dolog. Viszont az első alkalom, amikor úgy gondoltam, hogy ezt most megcsináltuk az akkor volt, amikor a csúcs felé „törtettem”, egyik kollegám alattam pár száz méterrel tartotta a távolságot, a másik két kollégám már a csúcsról fordult vissza. Már attól sikeres lett volna az expedíció, ha csak egyvalaki feljut, de biztos voltam benne, hogy mind a négyen feljutunk, az idő jó volt, és túl közel voltunk már az eredményhez. Minden lépésemben benne volt az a hosszantartó jó érzés, amit nem egy pillanat alatt fogtam fel, hanem órákig bennem volt, hogy ez most sikerülni fog.

– Különösen nagy dolog, hogy oxigénpalack és teherhordók nélkül teljesítettétek a kitűzött célt. Készülődéskor pszichésen befolyásol, hogy lesz-e segítséged vagy sem?

– Az ilyen típusú hegymászáshoz pénz kell. A szponzorok általában nem tudják, hogy mi a különbség a tiszta és bármilyen más mászás között, ők azt értékelik, ha elértél egy csúcsot, ahová kitűzöd a cégének a zászlaját. A tiszta mászást tulajdonképpen csak a hegymászók értékelik, de ha nagyon-nagyon be akarjuk ezt a köztudatba vinni, akkor lassan, talán majd tíz év múlva az emberek rájönnek arra, hogy mit is jelent. Legtöbbször a pénzhiány miatt történik tiszta mászás, ezzel a tudattal nekiindulni egy expedíciónak szorongató érzés. Ezen kívül a mi expedíciónknak volt még egy különleges momentuma, éspedig az, amikor közösen megszavaztuk a nehéz útvonalat: ebben a pillanatban rengeteget csökkent a siker lehetősége. A tét nagyon nagy volt, sikerrel kellett hazatérni, de mi a nehezebb utat választottuk, ami már eleve olyan, hogy nem biztos, hogy sikerülni fog. Ráadásul előttünk két kemény román expedíció járt sikertelenül. Az oxigénpalack nélküli mászás bármelyik hegyen élet-halál kérdése. Nem úgy tevődik fel, hogy nehéz-e vagy könnyű, hanem úgy hogy túléled vagy meg is halhatsz.

– Az, hogy a nehezebb útvonalat választottátok, gyakorlatilag megmentette az életeteket. (Június 23-án hajnalban a Nanga Parbat Diamir-falán terrortámadás történt, az iszlám Taliban mozgalom képviselői hidegvérrel lemészároltak 11 hegymászót – szerk. megj.) Tulajdonítasz ennek valamiféle jelentőséget így visszatekintve?

– A németek a Sors Hegyének nevezik a Nanga Parbatot, nagyon sok profi német hegymászó meghalt a hegyen, ugyanakkor németek voltak az elsők, akik a Rupal-falat megmászták. Az emberek úgy gondolják, hogy a hegynek lelke, egyénisége van, lehet gyilkos, aki megöl, vagy éppen megengedi, hogy megmászd. Ha ezt így vesszük, akkor valóban, mi is átéreztük, hogy a Nanga Parbat a Sors Hegye, hiszen az a rettenetes mészárlás éppen a másik oldalon történt.

– Nyolcezer méter fölött mi számít? Azért kérdem ezt, mert a Cho Oyun 8150 méterig jutottál el, a Nanga Parbat 8126 méter, tehát gyakorlatilag te azt a magasságot már 2006-ban megmásztad.

– Nem mindegy, hogy a tízemeletes tömbház legfelső szintjére lépcsőn mész fel, lifttel, vagy pedig a falon mászol fel. Számít az, hogy hogyan, és milyen nehéz az út. Ugyanazon a hegyen, de akár még falon is lehetnek könnyű, nehéz, még nehezebb és extrém nehéz utak. A nyolcezer méteres hegyeknek sosem a magasságát nézik, hanem azt, hogy az adott hegy mennyire rossz időjárású, mennyire lavinaveszélyes, kőomlás-veszélyes, mennyire technikás. Szóval itt nem az a lényeg, hogy a Nanga kisebb, mint a Cho Oyu, hanem az, hogy nincs a világon még egy hegy, ahol ekkora szintet kell mászni az alaptábortól a csúcsig. Tudniillik az alaptábor 3500 méter, a csúcs 8126 méter magas, ez több mint 4600 méteres szint, tehát ez számít. Mi a Shell oldalon a szokásos hat tábor mellé beiktattunk még egy hetediket, de a Cho Oyut például három táborból másszák, ennyi a különbség. Teljesen mindegy, hogy melyik hegyről beszélünk, 7500 méter felett (ez a halálzóna) kezdődik a visszaszámlálás. Két különböző dolog számít: az egyik a pszichikai megterhelés, a másik pedig a fizikai, ezek nagyon szorosan összefüggnek egymással. A magashegyi hegymászás legproblémásabb része az oxigénhiány. Ha nem létezne oxigénhiány, akkor ezeket a hegyeket pontosan ugyanúgy másznánk, mint a Fogarast vagy a Retyezátot. Igazából nem arról van szó ilyen magasságokban, hogy mennyire vagy jó hegymászó, hanem arról, hogy meddig tudsz harcolni a szervezeteddel, a saját gyengeségeiddel, tulajdonképpen az emberi tűrőképesség feletti egyik legnagyobb győzelem ez.

– Pár évvel ezelőtt nyilatkoztad a sajtóban, hogy „aki szembefordul a természettel, az nem válik hősé, csupán hiába kockáztatja életét”. Ez a kijelentés józan észre vall, és a Nanga-expedíciót végig követve is azt érezhettük, hogy végig tudtad/tudtátok, hogy mikor mit kell csinálni. Ez a siker titka? Minek köszönhető, hogy nektek sikerült megmászni a Gyilkos Hegyet?

– A hegymászásnak is megvannak a szabályai, megvannak azok a pontok, melyekből, ha minden összeáll, akkor ez nem egy veszélyes, hanem egy kontrolált tevékenység. Expedíciónk sikere több tényezőnek köszönhető. Először is egy nagyon jó csapatot állítottunk össze, ahol mindenki tisztelte a másikat az eredményeiért és karaktere miatt egyaránt. Ez fontos ilyen esetben, hiszen vannak olyan hegymászók, hogy lehetnek bármennyire sikeresek, eredményesek, de nem szívesen mászna velük az ember. Itt mi egy család voltunk, összefogtunk, és mindenki a legjobbat adta magából. Soha nem volt vita, veszekedés, nézeteltérés, ami szintén csak előre vitte a dolgokat. Ugyanakkor fontos volt az a meteorológiai előrejelzés, amiért 500 eurót fizettünk, és amit Portugáliából kaptunk minden nap, a nap bármelyik órájában, ha igényeltük. Ez egy nagyon pontos előrejelzés volt, mondhatni, hogy két nap kivételével a másfél hónap alatt tökéletesen működött. Szóval a siker kulcsa ennyire összetett.

– Számít, hogy mit eszel/iszol a hegyen?

– Az élsport manapság arról szól, hogy minden élsportoló mellett van egy nutricionista (táplálkozási tanácsadó – szerk. megj.), aki megmondja, hogy az illető mit és hogyan kellene egyen. Nekem ilyen nincsen. Viszont nem mindegy, hogy mit eszel, hiszen a táplálékot alakítod át energiává, és azzal működsz. Lehet, hogy ki van számítva, hogy te naponta miket és mennyi táplálékot kellene bevigyél a szervezetedbe, de én erre nem figyeltem oda eddig, általában, ha éhes voltam, akkor ettem, és leginkább azt, amit szeretek. Szóval hiába magyarázzák nekem, hogy az ilyen vagy olyan szelet tele van vitaminnal, ha nem ízlik, én nem eszem meg. A lényeg, hogy a magas hegyen mégsem lehet másképp működni, csak úgy, ha magashegyi kaját viszel, hiszen ott nincs lehetőség, hogy főzz olyanokat, mint otthon a konyhában. Léteznek olyan ételek, amit liofilizált ételnek hívnak (liofilizálás = fagyasztva szárítás – szerk. megj.), ebből minden nedvesség ki van véve, száraz lap csupán, de ha felöntöd forró vízzel lehet belőle bármilyen étel. Mi olyant választottunk, aminek a legnagyobb százaléka hús, viszont ez hólével felöntve, tíz napi rendszeres fogyasztás után már elég utálatossá válik. Érdekességként említeném, hogy nekünk 7500 méteren, az utolsó táborban gyümölcskoktélunk volt ezekből a szárított borítékokból – mert olyanok, mint az alumínium borítékok. Ezt felöntöttük vízzel, és visszakapta az eredeti formáját és ízét. Tápértéke is van, mert írja rajta, de na… megeszed, nem korog a gyomrod, valami energia csak van benne. De hát mindezzel együtt mindannyian jól lefogytunk, végül is ilyenkor a tartalékaidat is felhasználod. Ezenkívül eszünk csokoládét, sajtot, szalonnát, jó fajta szalámit, de ezeket úgy, hogy mindent fel kell melegíteni, másképp beletörik a fogad. A hegyen hihetetlenül lehet örülni egy szem cukorkának is.

– Hogyan képzeljük el a táborépítést, magát a mászást? Beveritek a szögeket stb. egymás mellett/után vagytok ilyenkor? Közben beszélgettek?

– Felébredsz a sátorban, minden jeges, nagyon hideg van, a meleg hálózsákban 35 fokos meleget érzel, mintha Hawaiion lennél. Ebből kikerülni nagyon kellemetlen, úgyhogy a nap fénypontja egy három az egyben kávé, melynek szürcsölgetése kész rituálé. Ha fáj a fejed, akkor előveszed a humorodat, mindenféle marhaságokat mondasz a kollégáidnak, amivel elütöd a fájdalom miatti rosszkedvet. Nincs két egyforma tempóban mászó ember, van, aki gyorsabban halad, van, aki lemarad. De természetesen mindig bevárjuk egymást. Aki jobban halad, annak jó dolog, hogy pihenhet néha, aki meg lemarad, annak jó, hogy megvárják. Természetesen beszélgetünk is közben, de nem folyamatosan, nem az van, hogy mászunk 5–6 órát, és nem szólunk egy szót sem. Fontos beosztani a terepet, ha pl. van előtted egy 800 méteres táv, azt leosztod 50 méterekre, és úgy haladsz lassan, apránként. Az út kiépítése úgy zajlik, hogy egyvalaki a csapatból hátizsák nélkül, könnyedén, csak a biztosító eszközökkel elindul, a többiek pedig utána a csomaggal, kötelekkel. Van egy úttörő, őt követik a többiek, de ha az elfárad, akkor valaki felváltja. Ezért jó egy jó csapat, mert tudják egymást váltani.

– Mi segít át a nehézségeken? Miből merít az ember erőt ott fent? Volt olyan pillanat, amikor majdnem feladtad?

– Az élettapasztalat is számít. Én most 40 éves vagyok, és 25 éve mászok hegyet. A 25 év alatt sokszor feladtam azért, mert úgy gondoltam, hogy életveszélyes helyzetbe kerülhetek. Annak ellenére, hogy kívülállóként ez úgy néz ki, hogy nagyon veszélyes és meggondolatlan tevékenység, igenis nagyon meggondolt és ott vagy benne. Most is volt a Nangán, amikor úgy éreztem, hogy odáig, és nem tovább. Ez a legutolsó, a 7500 méteren lévő tábor megközelítése felé volt, egy fizikailag nagyon nehéz – ugyanakkor technikás is – szakaszon, ahol háromszor toltuk arrébb a tábort. Idegölő volt, de a mozgatórugó az volt, hogy ma rossz, de holnap jobb lesz. Tulajdonképpen azon az elven működnek egészségesen a dolgok, ha mindig a teljesítő képességed alatt mész, a másik pedig az, hogy a megfelelő pillanatban félreállsz, és hagyod a másikat. Lehet, ha egy nap alatt végig tudnád vinni, de következő nap nem leszel jó semmire. Neked ki kell tartani a csúcsig.

– Amikor eléred a csúcsot, az csupán a fele út. Több hegymászó nyilatkozta, hogy nehezebb lefele jönni. Miért?

– Mert gyarló az ember. Ez egy hihetetlenül egyszerű dolog. Ha egy autóvezetőnek azt mondjuk, hogy tedd meg az Arad–Nagyvárad utat és vissza, akkor ő az Arad–Nagyvárad útvonalat tartja fontosabbnak, mert a visszaút másodlagos, az majd lesz valahogy. A lendület, az összpontosítás Arad–Nagyváradra vonatkozik, mikor elérte, a visszaúton már nincs lendület. Amikor ez a lendület, az összpontosítás hiányzik a csúcsról lefele jövet, akkor történnek a balesetek. Végül is nem igaz, hogy nehéz, fizikailag egyáltalán nem nehezebb lefele jönni, mint fölfele menni. Persze megterhelő az izmoknak, nem mindegy, hogy hogyan lépsz stb., de kizárt dolog, hogy lefele megterhelőbb legyen. A terhelés inkább pszichikailag van, hiszen a csúcson kiment belőled minden feszültség, mert elérted a célod, onnantól kezdve lazítasz, nem koncentrálsz annyira, ekkor történnek a bajok.

– Ott fent egy teljesen más világ van. Amikor a hegyekben, magasan tartózkodsz, másképp gondolsz a civilizációra? Átértékelődnek benned a dolgok?

– Az ember gyárilag olyan, hogy mindig az kell neki, ami éppen nincs. Amikor éljük a nyugodt kis városi életünket, akkor elvágyódunk máshová szabadságra, elutazni, bárhová. A hegymászásban benne van a veszélyérzet, a kihívás, de erre nem mindenki vágyik. Az is, aki erre vágyik, amikor eljut oda, akkor élvezi, hogy ott van fent, és harcol saját magával és a természettel, de ugyanakkor azzal élteti magát, hogy van otthona, barátai, vannak finom ételek, éttermek, klubok, zene stb., ami a civilizációhoz köti. Teljesen más egy Pink Floyd-dal hallgatása a hétköznapokon, hiszen tetszik, csodálatos, de ugyanez a dal 7000 méteren hihetetlen hatással bír. Én úgy sírtam, hogy az nem igaz, amikor meghallgattam egy Pink Floydot. Minden hiányzik, ami otthon van, és állandóan hiányzik. Ezt igyekszem úgy kezelni, hogy ne fájdalmat okozzak magamnak, hanem egy melengető érzés legyen. Pl. úgy fogom fel, hogy most itt vagyok, megcsinálom, aztán megyek haza a családomhoz, ami csodálatos érzés, hiszen az ember mindig kompenzálja magát valamivel. Én nem vagyok annak a híve, hogy ott vagyok a hegyen, és akkor semmi más nem érdekel. Az otthoni dolgok mindig hiányoznak.

– Azt már több helyen nyilatkoztad, hogy az Erőss Zsolttal és Kiss Péterrel történt tragédia – ami kevéssel indulásotok előtt történt – kellemetlenül érintett. Szerinted Zsolt hibázott? Most egy magánember és egy hegymászó véleményére vagyok kíváncsi.

– Úgy is, mint hegymászó és úgy is, mint magánember azt gondolom, hogy igen, Erőss Zsolt hibát követett el, de nehéz úgy magánemberként véleményt mondani, hogy ne legyen meg a hegymászói tapasztalatom hozzá. Csak a számokat kell nézni: adott egy magasság és a magasság felett eltöltött idő, valamint az ehhez szükséges energia. Nyolcezer méter felett 25 órát eltölteni eleve lehetetlen, ennyi idő után onnan élve vissza nem jön senki ilyen energiafeszítés mellett. Egy tapasztalt hegymászó ezt tökéletesen tudja. Természetesen Erőss Zsoltnak hatalmas tapasztalata volt Kiss Péterrel ellentétben, ő megengedhette magának azt, hogy kitolja a határait úgy, hogy 24 órát megy csak a csúcs felé, és aztán azt gondolja, hogy „lefele majd lesz valahogy, hiszen van annyi energiám, tartalékom, én Erőss Zsolt vagyok”. A helyzet viszont az, hogy a hegymászásban két típusú halálos baleset történik: a kezdő és a nagyon profi balesete. Nagyon profin hajlamos vagy arra, hogy túlértékeld magad, míg a kezdő óvatosabb. A kezdő sokszor nem ér el eredményt, mert megfontoltabb, a profi pedig eléri, de lehet, bele is hal, mert túlértékeli saját magát. Borzasztóan nehéz eltalálni azt az egyensúlyt, hogy tudatában légy annak, hogy profi vagy, de ugyanakkor ne szállj el saját magadtól, ne vesd el a sulykot, mert ott a veszély.

– Te követtél már el hibákat mászáskor?

– Igen. Tanultam is belőlük. Képes voltam arra, hogy felismerjem a hibákat, és abban a pillanatban, amikor ez bekövetkezik, akkor már választás elé kerülsz, hogy tovább viszed a hibát, vagy pedig kijavítod. A javítás lehet útközben a cél felé, vagy az is egyfajta javítás, ha visszafordulsz.

– A hegymászás mesterség? Hobbi? Foglalkozás? Meddig lehet művelni?

– Fejlett országokban a hegymászás mesterség. Tudatlan helyeken nem tudják másképp elképzelni, mint hobbi. Abban a pillanatban, amikor egy nyugati hegymászó világhírű szponzorok mellett sikeres, az adott cég óriási összegeket fizet a sportolónak, hogy a cég arca legyen. Ilyen szempontból ez egy mesterség, hisz egy sportoló vagy, akiért fejvadászok licitálnak. A mesterséget úgy is el lehet képzelni, hogy hegyi vezető vagy – akárcsak én –, gyerekeket, csoportokat vezetsz, és abból keresel pénzt. A hegymászást a végtelenségig lehet csinálni, egészen addig, amíg meg nem halsz. A kérdés csak az, hogy sikereket akarsz-e elérni vagy csupán életforma szinten űzni. Amennyiben egészséges életet élsz, és 80 éves korodban képes vagy arra, hogy ne csak a Maros-parton sétálj, hanem el tudsz menni a Retyezátba, az is hegymászás. Az biztos, hogy abban a korban már nem fogsz világsikereket elérni.

– Azt tudjuk, hogy minden expedíció végén már fejedben van a következő cél. Ez most sincs másként. Ezúttal milyen magasságokat szemeltél ki magadnak?

– Mindig olyan hegyeket veszek célba, melyeknek mászás szempontjából óriási történelmi jelentőségük van: különleges, szép, legendás, nagyon nehéz, vagy nagyon szép és legendás, és ugyanakkor nagyon nehéz. Létezik egy Top5, a világ öt legveszélyesebb, leghíresebb hegye: a K2, Nanga Parbat, Annapurna, Kancsendzönga és a Dhaulagiri. Elindítottam egy projektet – Román Expedíciók a Top5-ön –, mely arról szól, hogy román expedíció önerőből, román menedzsmenttel és stratégiával jusson fel mind az öt nyolcezresre. Ez egy fair-play projekt, első nagy sikere a Nanga Parbat volt. Következő hegy az Annapurna lenne, melynek magassága 8091 méter és a Himalája tavaszi szezonjában – április–májusban – szeretnénk megmászni. Az Annapurna statisztikailag a Nanga Parbatnal is és a K2-nél is veszélyesebb hegyként van elkönyvelve, ugyanakkor a legelső nyolcezres, amit ember megmászott 1950-ben.