Búcsú Simonfi Imrétől

Már ő sincs közöttünk. A legidősebb volt abból a generációból, amely egy igen nehéz időben anyanyelvén szólt az újságolvasóhoz. Méghozzá a székely közegből hozott ízes, olykor huncut gondolati csavarokkal telített nyelvezettel.

Simonfi Imre a ’70-es évek elején került Aradra, a moszkvai egyetemen szerzett művészettörténészi diplomával. Egyszer elárulta, hogy a kolozsvári egyetemről küldték a szovjet fővárosba, jószerével meg sem kérdezték, akar-e kiutazni, profilt váltani. Igazi területe ezért mindig a néprajz maradt.

A múzeumok zárt világa helyett az írott sajtó iránt érzett vonzalmat. Mert verseket gyermekkora óta írt.

Mikor Aradra jött, már régen nem volt kezdő az újságírói pályán. Dolgozott előtte a Művelődésnél bő tíz esztendőt, közben irodalmi igényű riportjait, verseit számos hazai lap és időszakos kiadvány közölte. Temesváron a Szabad Szó szerkesztőségéből választotta végleges munkahelyének a Maros-parti város magyar lapját, ahol minden tőle telhetőt megtett a hagyományőrzés megerősítéséért.

Jó kolléga volt, akire mindig számítani lehetett, aki kertelés nélkül kimondta, ami a szívén volt, aki tudott nevetni, akkor is, amikor talán inkább sírásra görbült az ember szája. Hitt abban, hogy egyszer mifelénk is jóra fordul a világ sora. Egészséges humora megőrizte a szülőföld sajátos etnikai színezetét, érzelemvilágát.

A rendszerváltás után is megtalálta sajátos hangját. Külsősként verseket és tárcákat publikált a Nyugati Jelenben, olykor az Irodalmi Jelenben.

Nem hagyta magát leépülni. Pedig akkor már betöltötte a 87. életévét. Családja ekkor ajándékozta meg a verseiből válogatott kis kötettel.

A meglepetés teljes volt.

Utolsó éveit betegen, a máltai szeretetházban élte le Kisiratoson.

Júliusban, amikor meglátogattam, még reménykedett, hogy hazatérhet. Emlékeztettem arra a rögtönzött tréfás mondásra, amelyen mindig szívből kacagott: „Imre, Imre, ne menj az idegeinkre.”

Most már senkinek sincs az útjába.

Simonfi Imre szép, hosszú élete nem telt el nyomtalanul.

P. P.