Rendkívüli csevegés Aradon Éberle Trudival (I.)

„Egy aranyat elloptak tőlem a bírák, de hát akkor így volt helyes – politikailag...”

2015. október 9. 19:30 (péntek) /

Éberle Emília Gertrude (Trudi) 1964. március 4-én született Aradon. A világ tornasportjának kiemelkedő egyénisége. Az 1980-as Olimpia kétszeres ezüstérmese. Szövetségi edzői: Károlyi Béla és Károlyi Márta. Többszörös Világ- és Európa-bajnok. Jelenleg az Egyesült Államokban, Sacramentóban él családjával.

 

„Jönnének el Amerikába, lássák, milyenek ott a gyerekek”

TRUDI: Szerencsém volt a napokban itt, az edzőteremben találkozni az aradi gyerekekkel.  (Életem talán legfontosabb eseménye az volt, amikor az aradi CSM új tornatermét rólam nevezték el.) Panaszkodott néhány ismerősöm, mennyire pimaszok a mai gyerekek... Pedig olyan jók! Jönnének el Amerikába, lássák, milyenek ott a gyerekek. Égnek állna a hajuk! Szerintem, a gyerek–tanár vagy gyerek–edző viszonyban rengeteget számít a pedagógus hozzáállása. Mind az iskolában, mind pedig az edzőteremben vannak bizonyos tanárok, akik lépten-nyomon hangoztatják, mennyire szemtelenek a mai gyerekek. Pedig legtöbbször a tanárok felelősek a konfliktusokért...

J. B.:A mai iskolás gyerekek nyíltabbak, őszintébbek, merészebben elmondják a véleményüket, viszont ha felnőttként bánsz velük...

TRUDI: Igen, igen, ha emberként viselkedsz velük, nem lekezelő stílusban, akkor kitűnően tudunk együtt dolgozni. Ezt mondtam kint, Amerikában is: a gyerekkel úgy kell bánni, mint egy felnőttel. Ha látja ezt, akkor meghálálja... Ha érzi, hogy nincs lekezelve, mint egy kis taknyos, akkor máshogy áll hozzá a dologhoz, tisztel ezért. Persze, nem lehet épp mindent rábízni a gyerekre, ez természetes... Mindig jó viszonyban voltam velük. Soha sem akadtak problémáim a gyerekekkel. Nem szeretem a problémákat, s amennyire lehet, minden konfliktust elkerülök. Egyetlen edzővel nem vesztem ott össze huszonöt év alatt; a többiek eszik egymást. A bírónők meg az edzők is mondták nekem: „Trudi, te vagy az egyetlen, akivel nem vesztem össze”.  „Nem is fogsz” – mondtam. Mert én elkerülöm az éles helyzeteket. Kicsit okosabbnak kell lenni...

J. B.: Sokáig edzősködtél Amerikában?

TRUDI: Azelőtt hét napot egy héten. Most már csak egyet. Elég volt! A kozmetikát nagyon szeretem, imádom csinálni. Nem úgy megyek be a kozmetikába, mintha dolgozni mennék, úgy megyek be a szalonba, hogy alig várom. Azok az emberek, akik odajönnek, olyan boldogok! Amikor elmennek, százszor megköszönik.

J. B.: Csak hölgyekkel foglalkozol, ugye?

TRUDI: Nem, nem! A férfiak is akarnak szépülni, egyre többen.

 

„Féltem, ha megbukom, az nekem tragédia lett volna”

J. B.:Bevallom, elég keveset tudok rólad, kivéve sikereidet. Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! Hova jártál iskolába?

TRUDI: A volt zárdába, az egyesbe. Itt végeztem el hat osztályt. Aztán elvittek a „lot”-ba, azaz a válogatottba. Onești-en voltam másfél évet, közben Déván megépítették a nagy tornaközpontot, és ide költözött a válogatott. 1976 szeptemberében vittek Onești-re és 1978 áprilisában kezdtük a munkát Déván.

J. B.: Románba vagy magyar iskolába jártál?

TRUDI: Magyarba! Épp ezért van most is gondom a román nyelvvel.

J. B.: De a „lot”-ban románul beszéltetek... És végezted közben az iskolát?

TRUDI: Ó, hát az fiktív iskola volt... Néha jöttek a tanárok, néha nem. S ha jöttek is, és mi kicsit később hagytuk abba az edzést, nem vártak meg, elmentek. Mi egy internátusban laktunk. Reggel nyolctól tizenkettőig-egyig edzettünk. Addigra befejeződött a program az iskolában. Utána átjöttek hozzánk a tanárok. Vagy nem. Mi is örültünk, ha nem jöttek. Ma azt mondom, inkább ne örültünk volna. De hát, gyerekésszel... Aztán később az ember megissza a levét. Ezért nem volt soha önbizalmam a tanulás terén. Három évvel ezelőtt végeztem el a kozmetikus iskolát, pedig tizenöt évvel ezelőtt elvégezhettem volna. Hiába nógatott a férjem, a barátnőm, az ismerőseim, nekem annak idején megmondta a Béla (szerk. megj.: Károlyi Béla, szövetségi edző), hogy én a tornán kívül soha nem leszek képes csinálni semmit, ne is próbálkozzak mással, úgysem fog sikerülni. Ezért nem mertem semmi mást csinálni. Féltem, ha megbukom, az nekem tragédia lett volna.

J. B.:A kozmetikus iskola tulajdonképpen egy kurzus volt?

TRUDI: Igen, hat hónapos kurzus.

J. B.:És ott kémiát is tanultatok?

TRUDI: Jaj! Amikor megláttam azt a kémiakönyvet, azt mondtam, hogy én azt soha az életben nem fogom megtanulni. Mondta a barátnőm, ne ijedj meg, Trudikám, hisz ez egy „Micky Mouse iskola”... Épp csak azért kell járnod ide, hogy megszerezzed azt a papírt. Aztán, amikor elmentem vizsgázni, kiderült, hogy én kaptam a legmagasabb pontszámot, én lettem az első. Itthonról úgy szoktam meg, hogy állandóan tanuljak precízen. A teszteken majdnem mindig 100%-ot értem el, csak nagyritkán 98%-ot. Én voltam a legidősebb az osztályban. Kollégáim, ezek a fiatal lányok, mindig unatkoztak, könyököltek az asztalon, kérdezték, mikor megyünk már haza? Azok sohasem tanultak, éppen hogy csak átestek... Amikor láttam a vizsgán a sok vietnámit... Azok nem is nagyon beszélték az angolt. A felét sem tudták annak, amit én, mégis átmentek a vizsgán. Én meg izgultam, vajon hogy fog sikerülni. Miért is nem végeztem el tizenöt évvel ezelőtt?!

J. B.:Kellett fizetni a kurzusért?

TRUDI: Igen, majdnem hétezer dollárba került. De két hónap alatt visszajött a tandíj összege.

J. B.:Nyitottál egy kozmetikai szalont?

TRUDI: Megvettem a legjobb barátnőmtől. Ő már tizenöt évvel ezelőtt mondta, hogy nyugdíjba akar vonulni. „Trudikám, azt szeretném, hogy te vedd át tőlem az üzletet.” Mondtam neki „Évikém, én nem tudok iskolába járni, én analfabéta vagyok, nem tudok angolul tanulni.” „Dehogynem, dehogynem”, mondta állandóan... Aztán, most három éve elém állt, és leadta, hogy eladja a bizniszt, van három vevője. „Sajnálom, én ezt nem tudom megcsinálni.” Aztán egy nap eljött hozzám, leült a kanapéra, leültetett engem is, megfogta a karom és azt mondta: „Figyelj! Ma jött be a munkába a lány, aki ma megveszi a bizniszt. Mész az iskolába, vagy nem? Ha mész, a tiéd, ha nem, akkor ma eladom...” Elmentünk az iskolába, hogy leteszteljenek. Matekból! Meg még valamiből... Gondolhatod, mennyi matekot tudtam, mikor hat osztály után a torna kivett az iskolából. Megmondtam nekik, én ezt nem tudom, nem tanultam az iskolában. Azt mondták, nem baj, nem számít!... Nekik is kellett a pénz...

J. B.:Hasonlóról nálunk is hallottam.

TRUDI: Az a semmi teszt csak formalitás volt. De ma sem értem, miért kell a kozmetikához matek tudás?! A kezelések alatt semmi matekot nem használok... Számoljam össze, hányszor masszírozom balról, hányszor jobbról a kliensemet? ... Tudom én azt anélkül is. Egyszóval, nagyon örülök, hogy összejött, elég sikeres vagyok vele, szeretnek az emberek, és tisztelnek... Azért is hagytam abba a tornát, mert nehéz volt úgy irányítani a dolgokat, hogy nyugi legyen körülöttem. Borzasztó nagy stressz ott tanítani. Bár, nekem soha nem volt súrlódásom, sem a gyerekekkel, sem a szülőkkel.

J. B.:Amatőr szinten edzetted a lányokat, vagy a teljesítményre hajtottál?

TRUDI: Nem, nem csak tingli-tangli játék volt. Jártunk versenyekre, az Amerikai Egyesült Államok országos bajnokságára is eljutottunk. De nagyon nehéz ott eredményt elérni. Ott nem 300 tornász van, mint Romániában, hanem 300 ezer. És minden szülő azt szeretné, hogy az ő gyereke legyen az első. De a 300 ezer helyezésből valaki a sor végére is kerülhet. Aztán kérdezték állandóan, miért nem az én lányom, miért úgy, miért nem így? Éppen ezért, én minden nap beírtam a computerembe, melyik gyerek késett el, melyik ment el hamarabb, melyik hiányzott az edzésről... Meg azt is, hogy mennyire vette komolyan a munkát. Ez nagyon fontos, mert egy év múlva, amikor a szülő megkérdi, miért nem jobb a gyerek eredménye, előveszem a jegyzeteimet, és megmutatom a pontos statisztikát, amiből világos kép tárul elé a gyerek évi felkészüléséről. A magas szintű tornában csak 100%-os edzési teljesítménnyel lehet kimagasló eredményt elérni. De azt hiszem, így van ez az élet egyéb területén is.

J. B.:Ezt a rendszerességet az itteni edzőidtől tanultad a dévai központban?

TRUDI: Nem! Itt teljesen normális volt, hogy mi időben beérünk az edzésre, minket úgy neveltek otthon, hogy nem szabad elkésni, nem szabad hiányozni, és teljes erővel kell dolgozni.

 

                                         

„Nem hívhattam anyukámat, hogy vigyen haza”

 

J. B.:Itthoni edzőid szigorúak voltak? Kik voltak aradi edzőid?

TRUDI: Frankl Borbála, Rosenfeld Pál, Weinert Géza (pár éve halt meg, szegény. Pali bácsi legalább húsz éve halott, a lányával, Karinával állandó kapcsolatban vagyok  a Facebookon.) És Várkonyi Juci. Ő volt a negyedik. 

J. B.:És a válogatottban?

TRUDI: Ajjajajj! Ott jött a sok meglepetés. Azt hittem, ha odamegyek, és Nadiával edzek, hú, milyen jó lesz! Engem itt, Aradon senki nem ütött meg. Ahogy odakerültem, ütöttek, püföltek folyamatosan. És, mivel belekerültem abba az örvénybe, onnan nem lehetett kiszabadulni. Ceaușescu idejében nem szabadott azt mondanom, hogy ezt én nem akarom csinálni, vagy hogy nekem ez fáj, mert megütöttek, olyan éhes vagyok, hogy rögtön elájulok, nem hívhattam anyukámat, hogy vigyen haza, ilyen nem volt... Meg is fenyegettek párszor. Azt mondták, ha panaszkodunk szüleinknek, akkor viszik őket a börtönbe. Ha evvel fenyegetnek meg egy tizenkét-tizenhárom éves kislányt, akkor el meri-e mesélni a szüleinek, hogy mit kell kiállnia...?

J. B.: Szükséges volt – szerinted – ez a szigor, a verés?

TRUDI: Tudod, én nagyon jó gyerek voltam, mindig szót fogadtam. Ha tőlem 100%-ot kértek, 150%-ot adtam mindenkinek. Mert úgy neveltek. Ma is, a kozmetikában, a tornában, úgy érzem, én sokkal többet adok, mint bárki más abban a szakmában. Mert ilyen a berendezkedésem.

J. B.:Kik voltak az edzőid a válogatottban?

TRUDI: Károlyi Béla, ja!!! És felesége, Márta.

J. B.:Ők is ott élnek Amerikában...

TRUDI: Igen, azt hiszem Béla hetvenöt éves, anyunál két évvel fiatalabb. De legalább tíz éve nem dolgozik. A felesége viszont a főmufti az amerikai tornában. Ő az, aki határoz, minden kérdésben ő dönt. Nem szeretik, de akkora ereje van ott, Amerikában...! Egy-két nagyon fontos ember tartja ott, fent. De az egész országnak elege van belőle.

 

 

Politikai alapon kicserélt pontszámok

 

J. B.:A sikereidről, elért eredményeidről mesélnél valamit? Elsősorban a különlegesebbek érdekelnek. 

TRUDI: Azzal kezdtem sikereimet, hogy nyertem a Balkán Bajnokságon.  1978-ban rendezték Milánóban az első junior világbajnokságot. Ott megnyertem az egész versenyt és még két aranyérmet, meg még valami érmeket, már nem is emlékszem pontosan. Azt tartom észben, hogy onnan három aranyérmet hoztam. 1978-ban voltam először VB-n Strasbourgban. Ott nyertünk egy ezüstöt a csapattal és – azt hiszem – hazahoztam egy bronzérmet korláton. Azután 1979-ben jött az Európa-bajnokság, ott nyertem két ezüstérmet. Az 1979-es VB-n megnyertem a talajt és a román válogatottal akkor nyertünk először világbajnokságot. Aztán 1980-ban megnyertem a Coca-Cola Kupát, utána kimentem a Moszkvai Olimpiára, ott kaptam két ezüstérmet... Egy aranyat elloptak tőlem a bírák, de hát akkor így volt helyes – politikailag...

J. B.:Miért? Ki kapta meg az aranyadat?

TRUDI: Maxi Gnauck.

J. B.:Orosz?

TRUDI: Nem. NDK-s. Akkoriban a Torna Világszövetség elnöke egy keletnémet nő volt. Maxi Gnauck nagyon jó volt korláton. De én is nagyon jó voltam. Nos, amikor bementünk a szerenkénti döntőbe, egyenlő pontszámmal indultunk. Amikor ő leugrott a szerről, olyan ferdén érkezett, hogy nekiment a kitámasztó köteleknek. Bizony, ez nagy hiba! Én elvégeztem a korlátgyakorlatomat, és tökéletesre sikerült. Megkaptam a pontszámomat, ő is megkapta az övét, és úgy látszott, hogy első vagyok. Az eredményhirdetéskor felsorakoztattak a dobogó előtt, engem középre állítottak, a legmagasabb fokkal egy vonalba, nagyon helyesen. Amikor viszont az aranyérmest kihirdette a hangosbemondó, Maxi Gnauckot hívták fel a dobogó legfelsőbb fokára. Pedig úgy tudtuk, hogy én lettem az első. Az történt, hogy a keletnémet „csaj”, a szövetségi elnöknő kicserélte a pontszámainkat. Mert akkor ez Moszkvában megtörténhetett. Mint gyereket, akkor ez engem nem nagyon bántott. Felnőttként, most már igen! Kérdem állandóan, hogy miért?! Miért kellett ennek így lennie?! Aztán megbeszélem magammal: Trudikám, ez van, változtatni nem lehet a dolgokon, ilyen a politika! A leple alatt annyi szemétséget csinálnak, amennyit csak akarnak!

(Folytatjuk)

Juhász Béla

 

Hozzászólások