Rendkívüli csevegés Aradon Éberle Trudival (II.)

„Egy aranyat elloptak tőlem a bírák, de hát akkor így volt helyes – politikailag...”

2015. október 13. 17:52 (kedd) /

„Annyit ő nem ér nekünk”

 

J. B.:Mikor hagytad abba a versenytornát?

TRUDI: 1983-ban. Akkor a kanadai Edmontonban voltam az Univerziádén. Ott is kaptam két ezüstérmet. És kaptam egy vakbélgyulladást. A korláton. Beszállítottak a kórházba. Bejöttek a román vezetők. Mondták nekik az orvosok, hogy rendkívül súlyos a helyzetem, és nyomban meg kell műteniük. Azt válaszolták: „Annyit ő nem ér nekünk.” Az orvosok elmagyarázták, nem tudják garantálni, hogy műtét nélkül túléljem.

J. B.:A műtétet a szövetségnek kellett volna fizetnie.

TRUDI: Hát persze! De már tizenkilenc éves voltam. Azt mondták, öreg. S jönnek hátulról a Szabó Kati meg a többiek. S én már nem kellek nekik. Olyan voltam az ő szemükben, mintha senki sem lettem volna. Ez rettentően fájt. De nem volt mit tennem. El kellett fogadnom a helyzetet. Akkoriban ez volt.

J. B.:És nem műtöttek meg?

TRUDI: Nem, nem! Úgy jöttem haza, hogy a repülőn folyamatosan jegeltek. Egész úton összegörnyedve ültem a helyemen...  Pár napon belül volt a felvételi vizsga az edzőiskolába. Kértem, halasszák el, mondtam, hogy műtétre kell mennem. Azt válaszolták, ha nem jelenek meg a kijelölt időpontban, akkor kiestem. Erre, abban az állapotban leszálltam Bukarestben, letettem a tesztet, és sikerült, átmentem. Bukarestben felültem egy repülőre. Aradon anyuék a pizsamámmal vártak. Egyenesen a kórházba vittek, fel a műtőasztalra. A Perneky Pista operált meg. Azt mondta, ha még húztam volna pár órát, kész lettem volna. Így fejeztem be tornász pályafutásomat.

 

„Tizenkilenc évesen öregnek számítottam”

 

J. B.:A vakbélműtét után nem akartad volna folytatni?

TRUDI: Tizenkilenc évesen öregnek számítottam. Azt mondtam, már nem érdemes újrakezdeni. Manapság huszonnégy évesen is csinálják. Tudod, miért?

J. B.:Pénzért. S ha már szóba jött: te kaptál valamilyen anyagi juttatást pályád során?

TRUDI: Kaptunk valami „indemnizációt”. Nyolcszáz lejt. De hogy az hova ment, ki vette fel? Arról fogalmam sincs... Viszont, kapunk ma nyugdíjat a román államtól. Szép dolog, hogy legalább ennyivel gondolnak ránk. Most összetalálkoztam a lányokkal, akikkel együtt voltunk: Marilena Vlădărăuval, Rodica Duncával. Szabó Katival beszéltem telefonon. Mindegyiknek tönkre ment a gerince. Van, akit már többször megoperáltak. Ez a nyugdíj arra jó, hogy öregségünkre tudjuk fizetni az orvosi számlákat. Ez a pénz arra fog elmenni.

J. B.:Nem sajnálod, mai szemmel, hogy tizenkilenc és fél évesen abbahagytad?

TRUDI: A profi pályán voltak szebb pillanatok is, de voltak olyanok is, amelyek emléke igen keserű. Tizenhat és fél évet tornásztam.

 

 

„Olyan vékonyak voltunk, mint egy nádszál...”

 

J. B.:Rendben. Abbahagytad. És utána mit csináltál?

TRUDI: Először is, letettem az edzői vizsgát.

J. B.:És utána?

TRUDI: Itt voltam, Aradon. Szerettem volna egy edzői állást, de nem volt hely a klubban. Így hát bekerültem az óragyárba. Két váltásban dolgoztam. És nagyon élveztem. Én dolgoztam ott a leggyorsabban. Mert izgatott.

J. B.:Mit csináltál? Órákat?

TRUDI: Ici-pici alkatrészeket tettünk össze, amelyek azután az órákba kerültek. Jól ment a munka, mert akkor még jól láttam. Nagyon tetszett ott nekem, összebarátkoztam mindenkivel, aki ott volt, mindenki nagyon szeretett, alig vártam, hogy dolgozni menjek. Más volt, mint a torna. Addig éjjel-nappal semmi mást nem csináltam, csak tornásztam...  Nem emlékszem, mennyi ideig dolgoztam a gyárban. Mindenesetre, amikor Weinert Géza bácsi nyugdíjba vonult, megkaptam az ő állását...  Talán három évet dolgoztam a teremben, s akkor azt mondtam, hogy elég! Amikor gyerek voltam, a tornászcsapatban borzasztóan éheztettek minket. De nagyon! Volt olyan is, hogy azt mondták, most át fogom ugrani az ebédet, mert az edzésen nem végeztem elég jól a gyakorlatot... Akkor megfogadtam magamnak, hogy miután befejeztem a tornát, kimegyek Amerikába, és ott rengeteg Pepsit iszom,  süteményeket eszem és sok-sok csokoládét. Ezekből soha nem kaptunk, és a többi kajából is keveset. Olyan vékonyak voltunk, mint egy nádszál... Úgyhogy, miután abbahagytam a tornát, már szinte semmit sem mozogtam; annyit mozogtam tizenhat évig, hogy elegem lett belőle. És akkor elkezdtem enni. Fel is szedtem pár kilót. Azt mondják, egészen jól néztem ki akkor... Azért, nekem nem volt olyan jó, mert megszoktam a vékonyságot. És akkor kimentem Amerikába.

J. B.:Hogy? Egyenesen?

TRUDI: Annyira nem volt egyenes az az út... Előbb átszöktem Magyarországra.

 

 

„Azt gondoltam, kész: vagy lelőnek, vagy börtönbe visznek vagy agyonvernek”

 

J. B.:Kalandos volt a szökés?

TRUDI: Eléggé... A bátyám elvitt Pécskára valameddig, és letett az út szélén. Hárman mentünk. Velem jött egy barátnőm és annak a barátja is. Nagy kaland volt.

J. B.:Volt a zsebetekben hamis útlevél?

TRUDI: Dehogy! Semmi. Fekete ruhákba öltöztünk. És feketének kellett volna lennie az éjszakának is – úgy választottuk ki a nagy napot. Erre holdfény kísért végig az úton. Arra még egy fűszál se nő, bárki megláthat. Az volt a szerencsénk, hogy a határőröknek nem volt kutyájuk. Már néhány méterre voltak, egy pocsolya választott el tőlük. Amikor megláttuk őket, levetettük magunkat a földre. Még most is érzem a számban a földnek az ízét. Azt gondoltam, kész: vagy lelőnek, vagy börtönbe visznek vagy agyonvernek. Mert mindenkivel azt tették... Hát, nem vettek észre a katonák. El voltak foglalva magukkal, és nem volt velük kutya... A kutya pedig messziről megérzi a szagot... Aztán valahogy átkerültünk a határon. Szerencsénk volt. Hallottam olyan „szökésekről”, amikor a kacskaringós úton átmentek egyszer a határon, aztán átmentek még egyszer. És visszaértek Romániába...

Amikor aztán a kerítéshez értünk, eszembe sem jutott, hogy van-e benne elektromosság vagy sem, gondolkodás nélkül átugrottam. Ilyenkor az ember iszonyú erőre kap... Átszaladtunk a körülbelül tíz méter széles, finom homokkal leszórt határsávon, és addig futottunk, míg meg nem láttunk egy magyar nyelvű táblát. Mert tudtuk, hogy akkor már Magyarországra értünk. Mindenhol folyt belőlem a vér, össze-vissza voltam karmolva. Hideg májusi éjszaka volt, és átszaladtunk egy nagyon-nagyon sűrű erdőn, tele szúrós ágú bokrokkal. És akkor messziről megláttunk egy táblát. Addig nem féltem, nem volt bennem semmi szorongás, olyankor kikapcsol az ember agya. Amikor megközelítettük azt a táblát, és megláttuk rajta a magyar szavakat, elkezdtem remegni.

J. B.:Akkor kaptál észbe, hogy sikerült.

TRUDI: Sikerült, és én most már nem tudok visszamenni anyuékhoz...  Majd jött az újabb szorongás: mit fognak szólni ehhez anyuék?  Hogy fognak érezni ők?

J. B.:Tudtak a szökési terveidről?

TRUDI: Á, nem. Gondolod, hogy elengedtek volna? Pláne olyan körülmények között, amelyekben én mentem. Engem ott bármikor simán lelőhettek volna. Vagy eltűnhettem volna örökre. Voltak olyan haverjaim, hogy nem tudom, mi történt velük, csak tudom, hogy elmentek. Volt egy srác, akit kétszer elkaptak, börtönbe vittek, lehurcolták a pincébe, rátettek egy vékony homokzsákot, úgy verték. Ez olyan módszer, hogy kívülről nem látszik egyetlen lila folt sem, de belülről az embernek mindenét szétroncsolják. Én úgy indultam el, hogy tudtam, ez megtörténhet.

J. B.:Ezt az egészet megszervezték? Várt ott valaki?

TRUDI: Nem várt senki. El is tévedtünk, hiszen Lökösházára kellett volna jutnunk, és mi valahogy Battonyán kötöttünk ki. Feketébe voltunk öltözve, és mindegyikünknek volt egy kis táskája. Benne volt a farmerem, egy sárga póló és egy sárga tornacipő. Meg egy ici-pici törülköző. Azt megtartottam, még mindig őrzöm. Amikor már tudtuk, hogy átértünk, átúsztunk két csatornán, az egyikben jéghideg víz, a másikban valami iszapos olaj volt. Képzelheted, hogy néztünk ki! Ekkor leálltunk egy útszélen, megtörülköztünk és átöltöztünk. Mentünk tovább, sétálva, és beértünk egy faluba. Reggel fél négykor. Megyünk, megyünk, egyszer csak jön egy katona, fejemhez emel egy puskát és azt mondja: stop! Nem tudtam hirtelen, hogy román-e vagy magyar?! Elkezdtem remegni.  Beszélt, beszélt, folyamatosan, de egy szava sem jött át. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg megkérdezte: „Magyarok vagytok?” „Igen”, mondtam. „Te is magyar vagy?” „Igen. Ne féljetek, jó helyen vagytok.” Elmondtuk, hogy most szöktünk Romániából. Erre hívott egy autót, és bevittek Battonyára egy kaszárnyába; mindenkivel így tettek. Nálam semmi papír nem volt. Megkérdezték a nevemet. Mondtam: Éberle Gertrúd. Rám nézett a főnök, erre azt mondta: „Te jó isten! Csak nem a híres tornász Romániából?!” Mondtam: ja! Aztán jött a reggeli, majd csináltak nekünk valamiféle papírokat. Aztán elvittek Békéscsabára. Reggel hat körül odaértünk. Rögtön felajánlottak nekem egy állást. Ugyanis ott, Békéscsabán edzőtáborozott a magyar tornászválogatott. Nekem viszont nem az volt a célom, hogy ott maradjak Magyarországon. Egyébként is Budapestre akartam feljutni, mert ott élt anyunak egy unokatestvére, s lett volna hol laknom. Mondtam, kicsit még szeretnék pihenni, meglátogatni nagynénimet. Erre adtak 600 forintot, annyi volt egy vonatjegy. Utána a rendőrfőnök elvitt reggelizni, meg fagyizni.  Utána megkérdezte, megkérhet-e, hogy fordítsak, ugyanis most jött egy csomó cigány Romániából. Mondtam oké, bár kicsit nehezemre esett megmondani nekik, hogy hamarosan teherautóra teszik őket, és vissza Romániába!

J. B.:Szóval, nem engedtek be bárkit az országba?

TRUDI: Nem. Nagyon sokat befogadtak, de amikor már jöttek csőstül a cigányok, szakadt cipőben, ruhában... Én mégiscsak kinéztem valahogy mellettük, mert felvettem a trikót, a cipőt...

J. B.:A sárgát...

TRUDI: Kedvenc színem.

 

„A félelmünknek nem volt határa”

 

TRUDI: Megérkeztem Budapestre. Kaptam egy edzői állást a Spartacus Sportegyesületnél. Nem mondtam nekik, hogy én végül is Amerikába akarok kimenni. Mert tudtam, hogy ott Pepsi vár, meg finom csoki, meg minden... Nos, a román tornászválogatott egykori koreográfusának, Pozsár Gézának Sacramentóban volt tornaterme. Ő 1981-ben maradt kint.

J. B.:Igen, akkor disszidált a Károlyi házaspár is.

TRUDI: Akkor mondták nekem, hogy már nem jönnek vissza. Jézus-Mária! Ilyen nincs! Amikor megtudtam, hogy a Géza nem jön haza, elkezdtem sírni. Amikor a Béla és a Márta elmondták, hogy kint maradnak, azt mondtam magamban: te jó Isten, nem lehet igaz, hogy megszabadulunk az ördögtől...

J. B.:Úgy féltetek tőlük? Nem szerettétek őket?

TRUDI: A félelmünknek nem volt határa.

J. B.:Hogy sikerült újból kapcsolatba kerülni Pozsár Gézával?

TRUDI: Pozsár Géza megtudta a hírekből, az újságokból, hogy kiszöktem. Elsőként a válogatottból. Nadia utánam szökött ki. Ő összehozott engem egy amerikai házaspárral, akik szponzoráltak tehetséges gyerekeket különböző országokból. Ezek az emberek eljöttek Budapestre, hogy megismerjenek. Hamarosan elkezdték intézni a papírokat; másfél évbe telt, mire megkaptam a vízumot. Addig ott dolgoztam a Spartacusban. Ott ismertem meg a jövendőbeli páromat.

J. B.:Ő is tornász?

TRUDI: Nem, ő dzsúdóedző volt lent a földszinten. Én az emeleten dolgoztam. Az ő lánya az első házasságából hozzám járt tornászni. A gyereken keresztül ismerkedtünk meg. Én kijöttem. Ő nem jöhetett, mert nem kapott munkavállalási engedélyt. Négy és fél hónap után visszarepültem, és összeházasodtunk Budapesten.

J. B.:Minden simán ment?

TRUDI: Nem éppen. Volt egy kis galiba. Ugyanis, nekem akkor, szökevényként, még nem szabadott belépnem Romániába. A házassághoz viszont szükségem volt papírokra Aradról. Anyu intézett el mindent. Az esküvőt május 4-re tűzték ki, és 5-re repülőjegyünk volt. Május 3-án még nem voltak meg a házassághoz elengedhetetlen papírjaim. Aztán az esküvő napjának reggelén megérkeztek. Így alakult kedvezően  életemnek ez a szakasza.

(Folytatjuk)

Juhász Béla

Hozzászólások