Rendkívüli csevegés Aradon Éberle Trudival (III.)

„Egy aranyat elloptak tőlem a bírák, de hát akkor így volt helyes – politikailag...”

2015. október 16. 17:55 (péntek) /

„Az eszem Amerikában, a szívem pedig itthon”

 

J. B.:Hogy folytatódott az életed az Újvilágban?

TRUDI: Edzőként dolgoztam folyamatosan. Aztán 1999-ben megszületett a kisfiam, Roli, aki most tizenhat és fél éves. Három évvel ezelőtt elvégeztem a kozmetikai iskolát...

J. B.:A férjed mit csinál most?

TRUDI: Egyik ismerősünknek dolgozik. Falak szigetelésével foglalkoznak. Ő a munkabeszerző.

J. B.:Szóval, a cselgánccsal már nem foglalkozik.

TRUDI: Nem, nem. Próbálkozott, de a dzsúdó inkább a keleti parton népszerű.

J. B.:Hogy érzed magad Amerikában?

TRUDI: Úgy mondhatom, hogy az eszem ott van, a szívem pedig itthon. Vagyis 50%-ban ott vagyok, és 50%-ban itthon. Nem mondhatom, hogy nem jó ott. De nem a hazám! Én meg rettenetesen tartok az itthonhoz... Beszéltem emberekkel, akik 30-40 éve kint vannak, itt maradtak a szüleik, testvéreik, barátaik, de ők még nem látogattak haza. Nem is akarnak. Én ezt nem tudnám megtenni.

J. B.:Végül is, hány éve vagy Amerikában?

TRUDI: 1989 decemberétől, csaknem huszonhat éve.

J. B.:Nagy idő. És egyáltalán nincs akcentusod, a huszonhat év egyáltalán nem érződik a kiejtéseden.

TRUDI: Hát, nem szabad! Viszont az angolomban érződik a magyar.

J. B.:Otthon, a családban...?

TRUDI: Magyarul beszélünk.

J. B.:Ez sokat számít. És a fiad? Tud magyarul?

TRUDI: Tökéletesen. Neki van egy kis akcentusa, és mond néha olyan aranyos dolgokat, hogy ki sem javítom. Leírom és összegyűjtöm ezeket a mondásait.

J. B.:Iskolába jár még?

TRUDI: Igen. Most végzi a tizenegyediket. És most kapta meg az első munkahelyét. Felhívott a múltkor, és megkérdezte: „Mami, büszke vagy rám?” Kérdem: „Miért?” „Kaptam egy munkahelyet. Hetven emberből engem választottak.” Azt mondja: „Nagyon tetszett a menedzsernek, ahogy beszéltem, és úgy látja, igen komoly fiatalember vagyok, szépen fogalmazom a szavakat, a mondatokat...” Teljesen elájultam. Ugyanis, otthon néha elszalad a ló... Igaz, valahol el kell engednie magát. De nálam ez nem működik. Én otthon sosem voltam szemtelen vagy pimasz a szüleimmel. Ő néha próbálkozik, hisz ott nőtt fel, az ottani gyerekek között... Amikor először kiszabadult a kezeim közül, és óvodába ment, kellett egy kicsit fékezni. Négy évig, amíg otthon volt és nem járt óvodába, mintagyerek volt... Ott olyan gyerekek vannak, hogy...

J. B.:Mások, mint az itteniek?

TRUDI: Most voltam a tornateremben, itt. Panaszkodik az edző, hogy ezek lusták, nem akarnak dolgozni. Megmondtam neki, hogy egy kicsit ki kéne mennie a világba, lássa, milyenek a kinti gyerekek. Miután visszajönne, azt mondaná: „nekünk angyal gyerekeink vannak”. Ezek a kislányok úgy dolgoznak, mint a robotok. Tisztelik az edzőt, nem pofáznak vissza, nem nyafognak egész nap, ezek dolgoznak. Amerikában a szülők sokat fizetnek azért, hogy felkészítsük a gyerekeket, és akkor pretencióik vannak.

 

„Elfogadom, hogy változott a világ...”

 

J. B.: Ott, Sacramentóban az emberek általában milyenek?

TRUDI: Borzasztóan barátságosak. És tisztelik egymást. A fiatalok is. Itt azt mondják, hogy a mai fiatalság már nem olyan, mint amilyen régen volt.

J. B.: Nem is kell olyannak lennie. Baj lenne, ha olyan lenne.

TRUDI: Elfogadom, hogy változott a világ... A mai ötvenesek viszont, az én generációm, nagyon összetartunk, ugyanúgy viselkedünk, mint gyerekkorunkban, szeretjük, tiszteljük, becsüljük egymást.

J. B.:Megvallom, annyit tudok Sacramentóról, hogy a magyar tévében megy egy sorozat, A mentalista, amely Sacramentóban játszódik.

TRUDI: Na! Nem is tudtam. Azt a férjem nézi. Én az ilyeneket nem. És mutatnak benne képeket a városról?

J. B.:Mutogatnak. De nem azon van a hangsúly. Ez egy krimisorozat... Szép város Sacramento?

TRUDI: Nagyon szép. Azt mondják, a világ harmadik legzöldebb városa.

J. B.:Milyen a klíma?

TRUDI: Nyáron olyan meleg van, hogy az emberek szétesnek. De száraz meleg. Itt, Aradon állandóan csurog rólam a víz. Nem tudom, honnan jön ez a sok nedvesség.

J. B.:Afrikából.

TRUDI: Nálunk egy-két fokkal melegebb van, de nem annyira érezhető. Viszont perzsel. Ha kimész az utcára, perzseli a lábadat.

 

Ha nem vagy ott, a kliensek máshoz mennek

 

J. B.:Milyen gyakran jössz haza, Aradra?

TRUDI: Volt, amikor három évben egyszer. Most, hogy problémáim vannak a fogaimmal, másfél évente. Jönnék én kétszer is egy évben. Nagyon szeretek itthon. Rengeteg régi barátom van. Most nehezebb, mivel megvan a saját bizniszem, nem másnak dolgozom. A kliensek folyamatosan akarnak jönni, s ha te nem vagy ott, akkor elmennek máshoz.

J. B.:Mi történik velük most, hogy eljöttél?

TRUDI: A barátnőm, Éva, akitől megvettem a bizniszt, minden szombaton bemegy. Nagy részük azonban megvár, mert szeretik, amit csinálok, és állandóan dicsérik a munkámat. Olyan jó érzéssel megyek be dolgozni, mert tudom, hogy becsülik, amit csinálok. Nagy élmény nekem ez a munka! Nem megyek be héttől háromig, hanem teljesen változó a munkabeosztásom. Ha délután felhív valaki, hogy mennie kell estére egy vacsorára, szeretné, ha kifesteném a szemöldökét, szó nélkül bemegyek és megcsinálom. Nem olyan, mintha dolgozni mennék. Élvezem, amit csinálok.

 

„Ami volt, az volt”

J. B.:A Károlyi házaspárral van kapcsolatod?

TRUDI: Nincs!

J. B.:Nem szeretted őket. Nem hiányoznak.

TRUDI: Úgy határoztam, hogy nem... Beszéltem a lányokkal is, akikkel együtt voltunk a csapatban. Must Feri barátom meg a felesége és a fia akkora meglepetést szerzett: mire hazaértem, ide hívták Rodica Duncát és a Marinela Vlădărăut – harmincnégy éve nem találkoztam a lányokkal. Megkérdeztem tőlük, hogy állnak a Bélához való viszonyukkal. Nem is akartak beszélni róla. Hagyjuk a múltat, mondták, ami volt, az volt. Ne zavarjuk fel a keserű emlékeket!

J. B.:Dehát, megvoltak az eredmények.

TRUDI: Igen, megvoltak. Mert ők is a szövetség főnökeinek nyomása alatt tevékenykedtek. Nekik eredményeket kellett felmutatniuk... Ha annyira megfélemlítettél egy tizenkét-tizenhárom éves gyereket, mint ahogy ők tették, akkor az a gyerek mindent megtett, amit parancsoltak neki.

J. B.:Azt hallottam, hogy a tornasportban ez így működik.

TRUDI: Így ment akkor. Most már nem!

J. B.:Azt hallottam, hogy a Belu–Bitang edzőpáros szintén rendkívül szigorú.

TRUDI: Szabó Kati azt mesélte, hogy messze nem voltak olyanok, mint Béla, közelébe sem értek. Ők is szigorúak voltak, de emberségesebbek.  Szabó Kati most is szenved, teljesen tönkre ment a háta. Már kétszer műtötték... Igaz, hogy mi dicsőséget hoztunk az országnak, de most 45-50 évesen mindannyiunkat egészségügyi problémák gyötrik. Elsősorban a gerincünkkel szenvedünk. Én most itt is jártam kezelésre: kaptam infiltrációkat, fizikoterápiára mentem...

J. B.:A fogaidat hogy-hogy itt csináltatod?

TRUDI: Mert sokkal olcsóbb. Itt egy implantátum ára 500 dollár, nálunk 4000.

J. B.:Egyetlen fog?

TRUDI: Várj! Mondok mást. Gyökérkezeléskor, amikor ideget vesznek ki, meg minden, nem mindegy, hogy annak a fognak egy- vagy háromágú gyökere van. Ha a fog háromgyökerű, akkor háromszor 1250 dollár a taksa. Itt megcsinálták nekem 100 dollárért. Megveszem a repülőjegyemet, megcsináltatom a fogaimat, és nem kerül annyiba, mint ott egyetlen fog megcsináltatása. Ott ezek a tarifák. Ebben is különbözik tőlünk Amerika...

J. B.:A biztosító nem fizet?

TRUDI: Nekünk olyan biztosításunk van, amelyik épp csak egy keveset fizet. Én havonta befizetek egy bizonyos összeget, aztán amikor elmegyek az orvoshoz, nem tudok bemenni hozzá, csak ha minden alkalommal újból fizetek. Ő elküld egy másikhoz. De az általános biztosítás sem fogorvoshoz, sem szemészhez nem érvényes. Ahhoz külön biztosítást kell venni. De azok olyan drágák, hogy nem lehet megfizetni...  Ha mégis megveszed, te fizeted a kezelés 80%-át, s a biztosító a fennmaradó 20%-ot... Hát akkor, nem jobb hazajönni?! Az a magánklinika, ahova én járok, tele van külföldi páciensekkel. Egyébként, ma délután vágják fel a számat.

 

„Szeretem ezt a várost, szeretem az itteni barátokat”

 

J. B.:Anyukádék voltak már nálad látogatóban?

TRUDI: Persze, voltak egy párszor. De mostanában már nem jönnek. A tati, aki nyolcvanéves és beteges, nem tud már jönni, a mami meg azért nem jön, mert nem akarja itthon hagyni egyedül a tatit.

J. B.:Nem akarnál hazaköltözni?

TRUDI: Kérdezi sok ismerős, mikor költözöm haza? Azt mondom ilyenkor: egyedüli akadály az itteni, kritikán aluli orvosi ellátás minősége... Különben, nagyon jól érzem magam itthon. Szeretem ezt a várost, szeretem az itteni barátokat. Ott, Sacramentóban ragyogóan érzem magam,  jól élünk, nincsenek anyagi gondjaink. De a szívem itt maradt a Maros partján, a tornateremben, a pernyávai kertes házunkban.

J. B.:További programod itthon?

TRUDI: Most már kezdek izgulni; délután megyek a fogorvoshoz. Kezdek cidrizni, mert ma egy kicsit durva dolgok várnak rám. De engem egy fogműtét nem fog letiporni. Megyek bulizni utána. És anyagilag sem fog romba dönteni ez a műtét... Van Amerikában egy barátunk, aki rákos volt, kórházba került, és kapott egy kemoterápiás kezelést. Hazavittük, felesége egy csekkel várta, amelyet azelőtt kapott. Ránéztünk: százhetvenegyezer dollár. Hol az az átlagember, aki egy tíznapos kórházi kezelésre ki tud fizetni ennyi pénzt?!...

J. B.:Miért kell műtétre menned?

TRUDI: Krónikus fogínygyulladásom van.

J. B.:Tudják itt Aradon gyógyítani?

TRUDI: Hát, meg tudják hosszabbítani a fogak élettartamát. Felvágják az ínyt, lekaparják a gyökereket, vesznek tőlem vért. Ugyanis a saját véremmel próbálnak meggyógyítani. Itt, Európában már régóta alkalmazzák, Amerikában tudnak a módszerről, de még nem használják.

 

„A megszakításokért a gatyádat is elkérik”

 

J. B.:Jövő héten letelik a betervezett három hét Aradon. Budapesten szállsz repülőre?

TRUDI: Nem. Változtatnom kellett az útvonalon az idejövetelhez képest, mert jövő hét végén lesz a bátyám nagyobbik lányának az esküvője Németországban.

J. B.:Szépen szétszóródott a világban az Éberle család...

TRUDI: Idefele a San Francisco–München–Budapest útvonalon jöttem. Most, az esküvő miatt Temesvárról elrepülünk anyuval Frankfurtba. Münchenben megszakítjuk az utat. Mehettem volna busszal is, de az én „veterán tornász” hátammal nem tudtam volna huszonhárom órát ülni a buszon. Az esküvő után maradok még öt napot Németországban, és Frankfurtból egyenes járat visz San Franciscóba. Visszajöhettem volna Pestre, hogy onnan induljak haza, de elvesztettem volna még két napot. Igaz, így 500 dollárral többe kerül az út; a megszakításokért a gatyádat is elkérik. Ott vár a családom, és másfél óra alatt Sacramentóba érek.

J. B.:San Franciscóban él a Szövétneknek egy hűséges támogatója, Budai Tibor.

TRUDI: Megkaphatnám a címét?

 

„Nagy volt a változás az életemben”

 

J. B.:Várod, hogy visszaérjél tengerentúli otthonodba?

TRUDI: Hogyne várnám! Főleg azért, mert az említett változások nyomán új életet élhetek. Soha eddig nem voltam otthon délután, este. Amióta az eszemet tudom, minden nap tíz-tizenegykor értem haza. Amikor tornásztam, amikor edző voltam. Mielőtt eljöttem volna lefogytam öt kilót. Megmondom, miért. Ha szabad a szombatom vagy a vasárnapom, megebédelek kettőkor-háromkor, utána semmit sem kell csinálnom, és másnapig nem vagyok éhes. Azelőtt kettőkor-háromkor megebédeltem, s utána mentem a terembe dolgozni a gyerekekkel. Ott aztán lyukasra beszéltem a hasamat. Öt-hat óra mozgás meg mutogatás után jól megéheztem. Hazamentem, és este tíz-tizenegykor jól bevacsoráztam. Ez persze, nem túl egészséges. Most, hogy nem kell már mennem délután, megebédelek kettőkor-háromkor, és másnapig nem vagyok éhes. Így aztán csak lemennek a kilók... Meg aztán akkora nagy volt a változás az életemben, hogy nem is tudtam enni. Volt olyan, hogy két hétig nem tudtam ránézni a kajára, csak dinnyét ettem. Mind fizikailag, mind szellemileg megviselt ez a változás. Próbálok nem gondolni rá, de mégiscsak egy teljesen megváltozott életformát választottam.

Az utóbbi időben napi tizenkét-tizennégy órát töltöttem az edzőteremben. Nem fáradtam el, nem erről van szó, mert rengeteg energia rejlik bennem. Egyszer csak azt vettem észre, hogy hiányzik az otthonom. Hazajöttem aludni, s másnap reggel rohantam megint a munkába. Nem volt időm sem bevásárolni, sem főzni... Figyelmeztetett a barátnőm, Éva, hogy ezt mindenképpen abba kell hagynom! Le kell állnom! Megfogadtam a tanácsát. Csak nagyon-nagyon hiányoznak a gyerekek a tornateremből. Éppen ezért a hét egy napján – hétfőn, amikor zárva vannak a kozmetikai szalonok – elmegyek Modestóba, 125 kilométerre Sacramentótól, ahol van egy kis csoportom, akiket tanítok. Tisztelnek ott, becsülnek, élvezem a dolgot.

J. B.:Anyagilag nem volt túl nagy törés az, hogy a tornát a kozmetikával váltottad fel?

TRUDI: Dehogynem. De az anyagi veszteség bepótolható a kozmetikával. És minden pénzt megér nekem az, hogy visszatértem a családomhoz. Úgyhogy messzemenően elégedett vagyok. Határtalanul örülök, hogy sikerült megvalósítanom ezt a radikális változást az életemben.

J. B.: Eljuthatunk olykor egy-egy olyan mérföldkőhöz, amikor gyökeresen meg kell változtatnunk az életünket. Általában, ez a változás igen pozitív hatást gyakorol mind a pszichénkre, mind pedig fizikai testünkre. Legtöbbször teljesen új irányba terelődik életutunk. De végre kell hajtanunk a változtatást, még akkor is, ha nagyon fáj otthagyni a régit.

 

                                          ***

 

Kikísérem a kapuig. Felpattan biciklijére. Kimérten, de határozottan pedálozva távolodik a járdán. A Maros-part felé tart. Hosszasan nézek utána. Gyönyörű, izmos, formás tornászlábai lenyűgöznek.

Juhász Béla

Hozzászólások