Egyetlen cél volt, a túlélés

Sorozatunk előző részében azt jártuk körül, hogy a tetemes állami adósságnak a terményekben történő visszafizetése érdekében 1983 után bevezetett szigorú takarékossági intézkedések, a drákói szigorral végrehajtott ellenőrzések közepette hogyan lehetett vezetni egy községet, egy gazdasági egységet. 

Ezúttal arról beszélünk, hogy az átlagembernek, illetve a községvezetőnek milyen körülmények között kellett élnie, tűrnie a szűkölködést, a terrort, a megfélemlítést.

Titkos magtárban volt a község kenyere

A falusikara ráerőszakolták a tehéntej, illetve a hízott sertés leszerződését, amelyeket potom áron vittek el az emberektől. Mivel Nagypereg Arad megyében talán az egyetlen olyan község, amelyiknek nincs legelője, az emberek a háztájiból kerékpáron hordták haza a takarmányt, úgy nevelték sertéseiket, tartották tejelő teheneiket és leszerződött bikaborjaikat. Hogy valahogyan megérje nekik, Doina Vasilescu, az akkori idők megyei mezőgazdaságáért felelős igazgató baráti tanácsára minden olyan gazda, aki tehéntejre szerződött, 100 liter átadott tej után kapott 1 ár, minden leszerződött sertés után 10 ár, de a leszerződött hízóbikák után is valamennyi teljesen megművelt termőkukoricát, betakarításra. Emellett a leadott állat vagy tejmennyiség után megkapták a szerződésben rögzített árat is. Maga az emberek szemébe mer nézni, mert a legmostohább időkben is megpróbálta segíteni őket. Több olyan embert mentett meg a börtöntől, akik nappal lopták lovas szekérrel a kukoricát. Egyik esetben megkapta telefonon a fülest, hogy ki vitt haza lopott kukoricát. A téesz alelnökét az irodán hagyva, maga ment el a házhoz, amelyiknek az udvarán éppen akkor kezdték lepakolni a csöves kukoricát. Amikor a háziasszony meglátta őt, sírva toporzékolt a férje előtt: „Megmondtam, hogy ne hozd haza, mert úgyis beköpnek!” Maga ráförmedt a falfehér gazdára: azonnal vigye be a téeszközpontba, méresse le, mintha a mezőről hozná, majd szó nélkül ürítse le a többi közé. Nagyperegen egy egész traktorutánfutó rakományát küldte így vissza. Nem merte megtenni, hogy a „szarkáknál” hagyja, mert őt is figyelték. Mivel előre ki volt számolva, mennyi terményt kell leadnia a községnek hektáronként, kisepertették a padlást is, majd leejtettek a beadni előterjesztett mennyiségből az 1 aktív lakosra, fejenként számított 250 kiló fejadag búzát, amit később már 200 kilóra is levittek. A téesznyugdíjasokra, illetve a gyermekekre 180 kilót számoltak. A településeken működött pékségek közvetlenül a tanács hatáskörébe tartoztak, 1986-tól kapták a fél feketelisztet, amiből eleinte a mezőgépészeknek és az állattenyésztésben dolgozóknak naponta 0,3, míg az értelmiségieknek napi 0,25 kiló kenyér fejadagot lehetett adni. Később a fejadagot csökkentették, a tanácselnöknek viszont meg kellett oldania, hogy mindenkinek jusson kenyér. Ezt úgy sikerült keresztül vinni, hogy egyik kitelepült nagyperegi német, aki a 150 ezer lej értékű házát nem volt hajlandó a kifizethető plafonösszegért, 25 ezer lejért odaadni, inkább otthagyta ingyen. Az állam átvette a házat, amit a néptanács adminisztrált, csakhogy akkora hambárja volt, hogy 20 vagon búza elfért benne. Itt, illetve a szomszédban lévő ház hatalmas hambárjában a másik 20 vagon, a téesztől átlopott búzát tartalékolták. Természetesen ezt nem lehetett titokban megtenni, az emberek tudtak róla, de senki nem jelentette fel a tanácselnököt, amiért a lakosság számára tartalékolt búzát, amit  minden családnak névsor alapján mértek ki, vitték haza, megőröltették, a kenyeret megsütötték maguk vagy hozták a lisztet a pékhez. Érdekes, hogy a községben 6 nemzetiség él, a felnőttek mind tudták, honnan van a kenyerük, de soha senkinek nem járt el a szája illetéktelenül. Csak így biztosíthatták a lakosság számára szükséges mennyiségű kenyeret, különben a téeszeknek a magtáraiban leköbözték a búzát, a górékban a kukoricát. Tehát tudták, mennyivel rendelkeznek. Ha ott tartják, elvitték volna az utolsó szemig. Ha viszont a megyénél megtudták volna, hogyan szabotálják a nemzetgazdaságot, maga a téeszelnökökkel együtt legkevesebb 20-20 évet kapott volna. Mivel a valós terméshozamok elmaradtak a jelentésekben szereplő „kitűnő megvalósításoktól”, de a hatalomnak a termények kiszállítását feltétlenül biztosítania kellett, elvitték a községtől a takarmányalapot is. Ebből a kutyaszorítóból is sikerült ismeretség által kibújni, ugyanis jóban volt a központi gabonaraktár igazgatójával, aki a jövő évi termést tekintve fedezetnek, hitelben biztosította állataik számára szükséges takarmányt. Ehhez hasonló tranzakciókat azonban csakis a szavahihető néptanácselnökökkel lehetett lebonyolítani. Sok község nem tudott ilyen módon takarmányt szerezni az állatai számára, ezért azok teljesen leromlottak, noha a központnak felterjesztett jelentésekben rendszeresen megkapták a fejadagjaikat. A fentiekben ismertetett, az akkori időben és felfogás szerint kiemelten súlyos bűnténynek számító manővereket a néptanács elnökének rendszeresen végre kellett hajtania, ezért számtalan álmatlan éjszakán gondolkozott azon, vajon mikor jelenti fel egy-egy haragosa vagy mikor jönnek rá a központban a külföldre szánt gabona lakosság érdekében történő elszabotálására. Azokban a nyomasztó időkben, az állandó stressz alatt az ember már logikusan végig sem tudta gondolni egy-egy döntésének, tettének a reális követelményeit, olyankor csak a vészhelyzet túlélésére gondolt, kilátástalan helyzetében gyakran a pohárban kereste a pillanatnyi menedéket a rendszerváltásig. Sőt utána is megesett, hogy a pohárhoz nyúlt, amikor azonban belátta, hogy az ital semmire nem hozhat megoldást, képes volt erőt venni magán, végleg szakítani vele, mint a kommunizmusból örökölt lidérces álommal.