Emlékállítás egykori munkaszolgálatosoknak

Nem valószínű, hogy a szederháti, Mária nevére szentelt római katolikus templom búcsújáról beszámolt volna az újság (maga az esemény nem újdonság és különlegesség, évente megtartják minden r. kat. egyházközségben), ha nem lett volna egybekötve a nyomdát most elhagyott, a Pro Identitas Egyesület és Faragó Péter parlamenti képviselő irodájának támogatásával megjelent könyv bemutatójával, amelynek szerzője ráadásul a Nyugati Jelen (távolról sem túlzás és szóvirág: oszlopos) munkatársa, Balta János.

A kicsiny helybeli templomban a szentmisét ft. Király Árpád marosi főesperes celebrálta. (A kívül-belül nagyon szépen karbantartott templom érdekessége az egykori helybeli magyar családok által rendelt és finanszírozott, bibliai jeleneteket ábrázoló falképek sokasága.) A celebráns a szeretet családon, társadalmon belüli fontosságáról és erejéről szólt, ékesszólóan és meggyőzően a helybeliekhez és elszármazottakhoz, vendégekhez, kifejezve reményét, hogy a jövőben is lesznek olyanok, akik vigyáznak erre a templomra, hitükre, magyarságukra.

Szívből kívánjuk, hogy úgy legyen. Bár a szederháti magyar katolikus közösség létszámban évtizedek óta rohamosan csökken, az ittmaradtak életkora pedig ugyanilyen mértékben nő. A vasárnap délutáni misén negyven körülire becsültem a résztvevők számát (egy helybeli pontosan 44-et számolt), de közülük sok elszármazottként vagy vendégként volt jelen, s mindössze ketten-hárman gyermek- és ifjúsági korúak).

Balta János egy éve az ugyancsak Szederháton bemutatott, szülőfalujáról készült könyve több adalékkal szolgál e tekintetben.

A helybeli kultúrotthonban („Művelődési ház”, olvasom bejárata mellett a még magyarul is szereplő megnevezést) mintegy félszázan jöttek össze a Láthatatlan „hadsereg” c. könyv bemutatójára, amelyet a szerző szülőfaluja iránti tiszteletből és elkötelezettségből legelőször itt tartott meg. 

A kötetet a Nyugati Jelen egyik munkatársa mutatta be, és kiemelte: a „láthatatlan hadsereg” azoknak a munkaszolgálatosoknak állít emléket, akiket a múlt rendszerben valósággal elhurcoltak (katonai mozgósítással) országos építőtelepekre (köztük bukaresti Nép Háza, cernavodai atomerőmű, Duna–Fekete-tengeri-csatorna), hogy ott a legtöbben elképesztően rossz munkakörülmények, lakás- és ellátás-gondok közepette dolgozzanak, akár több szériában, családjuktól elszakítva. Rengetegen munkabalesetben haltak meg vagy szereztek maradandó, egész életükre kiható egészségi károsulást. S az „elfelejtett hadsereg” cím jogos, mert a témát, érdemben és részletesen azóta sem dolgozták fel, s ma már kevesen tudják – a jövő egyre inkább hajlamos a feledésre – milyen iszonyú áldozatok árán jöttek létre a „nagy megvalósítások”.

A szerzőnek „volt szerencséje” részt vennie a „nagyszerű szocialista építőmunkában”, Ceauşescu megalomániás terveinek kivitelezésében. (A Nép Háza, például, a világ legnagyobb épületeinek egyike.) De lám, részben legalább ezúttal beigazolódik a mondás, miszerint minden rosszban van valami jó. Ha a fiatal kora dacára (felkészültsége okán) igen magas szakmai besorolású, és számunkra nem mellesleg újságírói vénájú vagongyári, itthon beteg szülőket, rajongva szeretett feleséget, két kisgyermeket hátrahagyó munkást annak idején, az 1980-as évek második felében nem viszik el keserves munkaszolgálatra Bukarestbe, a Nép Házához, ma biztosan nem vehetnénk kézbe ezt a személyes élményeket is tartalmazó, de azokon jóval túlmutató, majdnem félszáz tanút megszólaltató megrázó könyvet. Amelyről, talán nem mellesleg, tegnap délben egyik olvasója – aki már vasárnap este „nekiesett” a több mint 230 oldalas könyvnek – arról értesítette e cikk íróját: nagyon érdekes és megdöbbentő.

Olyan könyv, amelyet érdemes, sőt kötelező lenne elolvasnia a reális múlt iránt érdeklődőnek.