„Én nem csak kérem az autonómiát, de adnám is”

20 éves fennállását ünnepli a hétvégén a dévai Szent Ferenc Alapítvány. Böjte Csaba atya igazi szülői, nagyszülői szeretettel várja haza az alapítványnál felcseperedő gyermekeket, szárnyat bontó fiatalokat, támogatókat, munkatársakat, mindazokat, akik részesei voltak a befogadó szeretetnek.

– Tudom, hogy nem csak a húszéveseké a világ, de hát ez mégiscsak egy kerek szám és többen is bíztattak, hogy ünnepeljük meg alaposan. Alkalom ez arra is, hogy a régi munkatársakat, gyerekeket, támogatókat, keresztszülőket, tehát a nagy családot egy kicsit összehozzuk. Húsz év alatt (a munkatársak az irodában összeszámolták) közel ötezer gyereket fogadtunk be. Immár 78 helységben vannak otthonaink, egész Erdélyben, Zsombolyától Gyímesbükkig, Kászontól fel Székelyhídig. És hát olyan nagy családdá nőttünk, hogy már nem csak a gyerekek nem ismerik egymást, hanem lassan a kollégák sem. Úgyhogy ez egy nagy lehetőség arra, hogy egyáltalán találkozzunk és kezet fogjunk.

– Manapság nagyon divatos fogalom lett a családtervezés. Az emberek eltervezik, hogy lesz egy-két, három, netán ennél több gyermekük. Csaba atya gondolt-e arra valaha, hogy több ezer gyermeket fog nevelni?

– Hát én nyolc-tizet terveztem annak idején, mikor még játszottam a nősülés gondolatával. De Jézus azt mondta, hogy aki lemond értem anyjáról, apjáról, gyermekéről, az száz annyit kap, úgyhogy akkor szó nem érheti a Mennyei Atyát, ő tényleg betartotta az ígéretét. Tíz helyett ötezret! Biztos, hogy nagylelkű. Nagy dolog ez!

– Ismét csak a párhuzam kényszere incselkedik bennem. Szülőként kérdem, hogyan lehet ennyi gyermeket nevelni. Hiszen nem csupán a mindennapi betevőről van szó?

– Ma valahogy egy kiszolgáló stílus uralkodik a családokban, nevelésben, gyerekvállalásban. Én többször is elmondtam és hiszem, hogy minden családban úgy kellene legyen, hogy az apa, az anya tudja azt, hogy a jó Isten rábízott egy lelket, és az a cél, hogy azt kibontakoztassa. Hogy megtanítsa neki, hogy nem lehet örökké pelenkában járni, hogyan kell késsel-villával enni, biciklizni, lábon járni, úszni. Tehát minden egyes pedagógiai, szülői aktus igazából az autonómiára való nevelés. Az a cél, hogy a gyermek, ahogy felnő, önállóan, a benne lévő értékeket kibontakoztatva élje boldogan az életét. Nekem ugyanez a célom, hogy a házakat és a kollégákat is, nem beosztottakként kezelni, hanem felszabadítani arra, hogy Isten szép országát építsék. Ott ahol vannak. Én nem csak kérem az autonómiát, én adnám is, adom is, gyerekeknek és kollégáknak is. Gondolom az a fontos, hogy a gyerek is, a munkatársunk is érezze, hogy állnak mögötte, hogy fogják a kezét, hogyha gond van, bármikor szólhat, kérhet. De a szubszidiaritás elve alapján ő maga hozza meg a döntéseit és járja az élete útját. Felelősen. Én azt láttam, hogy ha ülök egy autóban és más vezet, akkor azt sem tudom, hogy merre megyünk. De ha a kormányt a kezembe adják, akkor igen-igen jól elboldogulok a pereccel. Ugyanezt látom a gyerekeknél is. Ha a szülő minden döntést kivesz a gyerek kezéből, akkor a gyerek nagyon hamar megszokja a kényelmet. Ugyanez van a munkahelyeken is. Az a főnök, aki minden döntést magánál tart, annak szolgái lesznek, de társai a világ továbbteremtésében biztos nem. Tudatosan kell a gyerekeinket autonómiára nevelni, arra a szintre, hogy egyedül, önállóan boldoguljanak, kibontakozzanak ezen a földön.

– Így húsz év távlatából nézve, mennyire sikerült ezt elérni az alapítványnál?

– Én a gyerekeknek sokszor elmondom, hogy tényleg szeretem őket meg az alapítvány gondoskodik róluk, figyelünk is rájuk, de ennek ellenére az erdőben húsz őzikéből kettő-három nő fel, a többit megeszik a farkasok. Ilyen a világ. Tehát a létért küzdeni kell. Ha tudom, hogy az én gyermekem bele fog esni a vízbe, akkor az a dolgom, hogy megtanítsam úszni. Nem az, hogy megvédjem a víztől. Szerintem megvédeni senkit sem lehet a víztől. Hál’Istennek azt elmondhatom, hogy eddig közel 2500 gyerek került ki az intézetből, de egy sem áll az ajtóban koldulni. Van, aki jobban boldogul, van, aki kevésbé, dehát Jézus is azt mondta, hogy van, amelyik százszoros termést hoz, van, amelyik ötvenszerest, hát van, amelyik csak tízszerest. De én azt látom, hogy hál’Istennek egy gyerekért sem kell szégyenkeznem.

– Húsz esztendővel ezelőtt, amikor az első gyermekek menedékre, szeretetre találtak a dévai kolostor akkor még romos falai között, a fizikai építkezésen túl a hatóságok gáncsoskodásával is meg kellett küzdeni. Hogyan alakult azóta az intézményekkel való kapcsolat?

– Úgy érzem, hogy ezek az ellentétek barátsággá szelídültek az évek során. És hát szomorú szívvel olvastam, hogy Déva hajdani polgármesterét négy év felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. De ha nekem húsz, vagy akár tizenöt évvel ezelőtt valaki azt mondta volna, hogy mi most ünnepelni fogunk, neki meg magyarázkodnia kell, szóval nem hittem volna ezt el. Én tényleg azt látom, hogy érdemes a jó úton járni, kitartani, szeretni. Biztos, hogy nagyon nehéz úgy játszani, hogy az ember egyetlen gólt se kapjon, és ne rúgjon öngólt vagy kapufát. De azt hiszem, hogy ha küzdünk, akkor annak mindig meglesz az eredménye. Örvendek annak, hogy kitartottunk ezen az úton.

– Visszatérve a hétvégi ünnepségre. Milyenre tervezik a születésnapozást?

– Október negyedike Szent Ferenc ünnepe, alapítványunk névadójaként őt szeretnénk pénteken köszönteni. Az első házunk pedig itt, Déván, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére volt szentelve, akinek október nyolcadikán van az ünnepe, úgyhogy vasárnap Rá figyelünk. Pénteken tehát lesz egy szentmise, aztán hálaadó szentségimádás a templomban, majd vacsora, beszélgetés, találkozás. Szombat délelőtt bemutatkoznak a nagyobb házak, hogyan születtek, hogyan működnek. És utána megnyitjuk a ferences plázát. Ez azt jelenti, hogy mindegyik háznak írtam, hogy hozzon magával a kiadványokból vagy zakuszkából, amit főztek, vagy teafűből, vagy amit kézimunkáztak, hogy a támogatók akár képeslapot vagy egyebet akarnak shoppingolni, emléktárgyat hazavinni, akkor erre lehetőség legyen. Igazából ez egy nagy seregszemle lesz, mert sokan leszünk, sokfelölről. Délutánra kibéreltük a dévai nagy kultúrházat. Szeretnénk oda ünnepélyesen felvonulni, felsorakozva Bethlen Gábor zászlaja alá. A kultúrházban főleg a diákoknak, gyerekeknek adódik majd alkalom arra, hogy bemutatkozzanak, megnevettessenek vagy megsirattassanak minket.  És este lesz egy közös vacsora, meg a szüreti bál, ahol akár egy-egy keresztmama megtáncoltathatja az ő gyermekét vagy fordítva. Vasárnap délre terveztük az ünnepélyes szentmisét, amire az érsek atyát kértük fel, hogy bemutassa. És hát eljön közénk Schmitt Pál és Lászlóffy Pál, hogy csak a Pálokat említsem. És sok más kedves vendég. Minden programunk nyitott lesz, és mindenkit nagy szeretettel várunk!